1 Fejezet - 2. Rész

Széles, ideges mosolyra húzódik a szám és megfordulok. Na, te meg ki a frász vagy, édes fiam?! Mindegy is... Gyorsan ki kell valami jó kamut találni!

- Neked is szép jó estét! Köszi, jól! Te? Öm... Csak levegőzni indultam! - Felelem és igyekszem a lehető legjobban leplezni az ideges vigyort.

A srác kicsit hitetlenkedve pislog rám, majd elfordul és bekiabál a nappali-társalgó izé-bizé szobába.

- Srácok, van odakinn valaki?

- Nem az előbb ment ki a Miki? - Kiabál vissza egy lány.

- Akkor menj! Csak ne maradj kinn sokáig - Mondja a srác közömbösen és visszamegy, gondolom a többiekhez.

Hát ez... Ez egyszerű volt... Kicsit túl egyszerű... Pár másodpercig, csak döbbenten pislogok az ajtóra, hogy most tényleg ilyen könnyű volt átejteni vagy ez csak valami kandi kamera. Mindegy, nekem ez csak jó! Gyorsan kimegyek és egyenesen a kijárat felé veszem az irányt. Elvileg valahol kell lennie itt egy Mikinek, de remélem már bement, vagy legalábbis nem erre van.

- Mit keresel idekint? - Szól utánam valaki.

Én hirtelen összerezzenek és megtorpanok, majd egy nem igen nőies mondat hagyja el számat minden akaratom ellenére.

- A faszért ijesztgetsz! Miki ugye?

- Igen, de te hová akarsz menni? - Kérdi.

- Ő... Izé... Én nem beszélni magyar! Sajnálni! Menni el! Látni viszont! - Nyekegem és egy határozott mozdulattal elindulok kifelé, de nem jutok messzire.

Nem azért mert bárki is megállítana, szimplán csak megállok a kapuban és vissza fordulok. Miki egy szót sem szól, csak karba tett kézzel áll előttem. Gondolom nem jutok valami messzire... Egy nagyot sóhajtok és elindulok visszafelé. Azt hiszem ma nem jutok ki... Legalábbis nem most! Már épp a bejárati ajtó kilincse felé nyúlok, amikor hirtelen támad egy ötletem és megfordulok.

- Figyelj! - Olyan lendülettel fordulok, hogy Miki ahogy hátra lép majdnem hanyatt esik. Hupsz. - Tudsz róla, hogy most csak álmodsz?

- Ez nem jött be... - Mondja és a kilincsért nyúl, de nem engedem, hogy kinyissa az ajtót.

Hogy is ne! Majd mindjárt az elején feladom, mi?! Álmodozz csak! Fárasztalak még egy kicsit!

- Akkor egyezzünk meg! Te most szépen bemész, és úgy csinálsz mintha nem is találkoztunk volna! Cserébe... Nem tudom, meg csinálom a leckéd érettségiig! Na? Megegyeztünk? - Kérdem mosolyogva.

- Hová akarsz te ennyire menni az éjszaka közepén? - Kérdi értetlenül.

- Ööö... Ha azt mondom, hogy itt élnek a rég nem látott unokatestvéreim nem hiszed el igaz? - Kérdem, mire megrázza a fejét. - Hát, azt mondják, hogy az igazság a legrövidebb út... El akartam szökni megnézni azt az elmegyógyintézetet ami itt van és mindenki azt mondja, hogy mennyire veszélyes... Minden szuperül ment volna, ha te beveszed azt, hogy álmodsz és szépen vissza mész a szobádba aludni!

Miki fáradtan pislog rám majd csak annyit mond:

- Menj aludni! Késő van!

Nem hiszem el! Miért nem engedett el?! Hogy lehet valaki ilyen?! Idegesen csattogok be a szobába, ahol a többiek már nagyban alszanak. Jó lesz nem felébreszteni őket. Óvatosan megkeresem az ágyam és lefekszem. Még ma el kell oda jutnom! Talán, ha várok még egy fél órát, könnyebb meglépni. Vagy... Vagy elmegyek pisilni és utána kimászok az ablakon! A kinti világítást szerintem hamarosan lekapcsolják és akkor már tényleg kizárt, hogy emberbe botlanék.

Kinyitom az ablakot és óvatosan kimászok. Az ablak alatt van egy ilyen kis vacak amire rá tudok állni, ami most jól jön, mert így be tudom csukni az ablakot. Egy pillanatra lenézek, ami nem a legjobb ötlet! Kicsit, eléggé tériszonyos vagyok, és most ez az egész úgy tűnik mintha nyolc emelet magasból kéne leugranom, közben szerintem nincs 4 méter. Veszek egy nagy levegőt, becsukom a szemem és leugrok. Még jóformán sikítani sincs időm, olyan gyorsan földet érek és pofára esek. Kicsit lehorzsoltam a tenyerem, de most nem lényeg. A szobánk ablaka pont a bejárati ajtó felett van ezért gyorsan felállok és odapillantok. Kicsit szétnézek, majd nyugodtan felsóhajtok és leporolom a nadrágom. Épp indulnék kifelé amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó és hirtelen megtorpanok. Szeretnék elfutni, de a lábam valahogy nem ezt akarja. Nem tudom ki van az ajtóban, de annyit látok, hogy nem felnőtt. Mielőtt megszólalhatna gyorsan befogom a száját, nehogy felkeltsen valakit, de azt hiszem hasonló terve van mint nekem, mert az én számra is egy kéz tapad. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek ki áll velem szemben és szerintem ő is felismert.
- Te? - Kérdem mikor leveszi a kezét a számról. - Mit csinálsz ilyenkor idekint?

- Hát te tényleg nagyon el akarhatsz oda menni... - Állapítja meg.

- Te meg nem tudom épp hová készülsz, de nem fogok vissza menni a szobámba! Most szépen fogom magam és elmegyek! Ha tetszik, ha nem! További szép jó estét! - Mondom és elindulok kifelé.

- Tényleg egyedül akarsz menni? - Szól utánam.

- Nem akarom a barátokat bajba keverni...

- És ha valaki olyan menne veled aki nem a barátod? - Kérdi mire megállok és megfordulok. Mi a fasz?!

- Nem hiszem el, hogy elakarsz jönni! - Mondom, még mindig hitetlenkedve.Nehezen tudom elhinni, hogy ahhoz képest, hogy totál egyedül akartam menni most mégis másodmagammal kódorgok az éjszaka kellős közepén, könnyen lehet, hogy a halálomba. Na jó, ez erős túlzás volt.

- Medora, igaz? - Kérdi.

- Medi... - Felelek, de mielőtt bármit is mondhatna, folytatom. - Egyébként te mit csináltál ilyen későn idekint?

- Lényegében azt amit te! - Felel.

Most viccel, vagy komolyan mondja? Egyáltalán tud arról a helyről valamit, vagy csak amit hallott tőlem?!

- Igen?! Egyáltalán tudsz arról a helyről valamit? - Kérdem kissé flegmán.

- Az, hogy egy elmegyógyintézet... És... Hogy... Nem rég nyitották meg újból...

Hű... Bátor gyerek, mit ne mondjak... 

- Bátor... Vagy bolond... Döntsd el minek érzed magad! Én azért ennyi infóval nem mernék elindulni... Pláne úgy, hogy szét is akarunk nézni!

- Akarunk?! - Kérdi Miki kicsit meglepetten.

- Nem... Csak kívülről megnézzük és kitaláljuk mi folyik odabenn! Még szép, hogy bemegyünk!

- Vut?!

- Legalábbis én mindenképp!

Mire a kórházhoz érünk, sikerül kicsit oldottabban kommunikálnunk, ami nem egy hátrány, ha együtt akarunk beszökni. Ch... Nem hogy örülnék, hogy nem kell ilyen helyekre mászkálnom, még beszökni akarok... Más épeszű ember meg kiszökne! Élőben sokkal ijesztőbb mint képeken. A bejáratot hatalmas kovácsoltvas kapu zárja, mellett a modern korok lenyomata, a biztonsági őr bódéja áll. Minden kihalt... Kezdem azt hinni, hogy tényleg a vesztembe sétálok... Úgy értem, sétálunk és vesztünkbe. Az épület látványa megrémiszt, dermedten állok előtte és csak bámulom. Utolsó esély visszafordulni! Súgja egy kis hang. Vissza kéne?

- Medi! - Miki hangja rángat ki gondolataimból. - Jössz?

Nyelek egy nagyot és elindulok befelé. Mármint, az udvarba be. Igazából semmi... Félelmetes nincs benne, mégis olyan... Kissé halál érzete van az embernek... Egyre kevésbé tartom jó ötletnek, hogy idejöttünk. Rossz előérzetem van... Egyenesen a főbejárat felé sétálunk. Néhány ablakon fény szűrődik ki. Ez, mondjuk jó, mert valószínűleg vannak itt emberek. Vagy rossz, mert vannak itt emberek, akik nem fognak örülni a váratlan látogatásnak. Hirtelen az egyik ablaknál egy ember sziluettjét pillantom meg, aki csak bámul kifelé, valószínűleg ránk, majd elrohan.

- Te is láttad?! - Kérdem kissé rémült hangon Mikit.

- Mit?

- Az ember aki ott volt az ablakban!

- Nem...? De szerintem, azt csak képzelted... - Felel majd a bejárati ajtó kilincséért nyúl. - Zárva... Hm... Hívjunk fel valakit, hátha kinyitja nekünk... - Mondja és a kaputelefon felé nyúl, de a kezére csapok.

- Eszednél vagy?!

- Mi van?

- Csengessünk be?! Szerinted ki a fene engedne be egy elmegyógyintézetbe két épelméjű gyereket?! Hangsúlyozom, gyereket! Meg amúgy is... Mennyi az esélye annak, hogy van odabenn valaki?

- Azt mondtad láttál az egyik ablakban egy embert, nem? Akkor nem lehet üres!

- Jó... Akkor  szóljunk valakinek, hogy engedjen be...

Miki végig nyomkodja mind a négy gombot, de semmi. Azért én egy kicsit örülök, hogy nem szólt bele senki. Láttam egy kaput jobb oldalt amikor bejöttünk, talán nyitva van!

- Hmh... Érdekes... Hogy jutunk be akkor, ha zárva van minden? - Mondja Miki, miközben a bejáratot keressük. - Very interesting...

- Az... - Motyogom és megpróbálom kinyitni a kaput, ami zárva.

- Ugye láttad, hogy le van lakatolva? - Kérdi és én csak utána veszem észre.

- Öh... Persze! - Felelem kínos vigyorral az arcomon.

Ezen az oldalon találtunk még egy kaput, amin szintén lakat volt. Hát ez nem valami szerencsés... Viszont legalább a következtetést, hogy itt valami nincs rendben le tudom vonni. Minek a lakat? Esetleg a másik oldalon talán nyitva az ajtó.

- Lakat! - Állapítja meg Miki, majd vissza fordul.

- Meg lyuk! -  Mondom és a lelakatolt kapu oldalán lévő lyukon keresztül bemászok a... Valahová, ahonnan talán egyszerűbb bejutni az épületbe.

- Akkor gondolom itt megyünk be! - Mondja Miki és egy vasajtót próbál kinyitni, ami itt az egyetlen bejárat. Vagyis, amit látok. - Nope!

Mivel az épület komoly felújításra szorul, van itt egy állványzat nem messze. Nem tudja elkerülni a figyelmem egy nyitott ablak az első emeleten. Ezen az állványzaton kéne felkapaszkodni... Igen! Ez jó lesz!

- Ötlet?

- Ugye nincs tériszonyod? - Kérdem sejtelmes mosollyal az arcomon és az állványzat irányába rohanok.

Pillanatok alatt találok egy létrát ami segítségével fel tudok mászni az állványzatra. Óvatosan sétálok végig a fa állványpadlón, majd a léceken. Az egész rettenő ingatag és nagyon recseg. Amikor végre az ablakhoz érek kellemetlen meglepetés fogad.

- Ez most valami beteg vicc ugye?

- Mármint mi?

- Hogy a jó életbe gondolták, hogy oda fel tudok mászni?! Mi vagyok én, pókember?!

- Ööö... Szerintem senki nem gondolta, hogy te pont ezen az ablakon akarsz bemászni!

- Lényegtelen, segíts!

Alighogy bemászunk az ablakon nagy szikrázás kíséretében kiég a lámpa a szobában. Nem sok mindent látok, de valószínűleg egy iroda lehetett valamikor. Dulakodás nyomai látszanak, hatalmas a kupleráj. Előveszek a pulcsim zsebéből egy lámpát, majd jobban szétnézek.

- Merre van itt egy... Ajtó? - Motyogom.

- Mondjuk itt! - Hirtelen nyikorgást hallok, majd lámpafény tör be a szobába.

Amint kilépek az irodából megcsapja az orromat a vér, az ürülék és hús elegyének bűze. Bizonytalanul sétálunk ki az irodából. Más út nincs csak a szemben lévő társalgó, ugyanis a folyosót mindkét irányból eldőlt könyves szekrények és irodai bútorok torlaszolják. A falak kopott, sárgás színűek, a tapéta helyenként le van tépve, a padló hol fából, hol kőből van, néhol kicsit recseg, ami elég félelmetessé teszi a kihaltnak tűnő épületet. Bizarr... Ez az egész nagyon bizarr! A lámpát zsebre teszem, mert a szoba igen világos és óvatosan lépek be. A figyelmem gyorsan megakadt egy képen, ami egy papot ábrázol. Semmi különös nincs a képben, egy egészen egyszerű fekete fehér kép, bár a pap tekintete kissé gonosz. Hirtelen valami éles hang csapja meg a fülem, majd Miki kiabálása.

- Baszd meg a répát!

Rémülten fordulok meg, de nem látok semmi különöset, csak annyit, hogy a szobában lévő TV bekapcsolódott.

- Meglepődtem... - Mondja nyugodtabb hangon.

- Szerintem menjünk innen! Nincs itt semmi érdekes!

Szerencsére itt is nyitva az ajtó, viszont amint kilépünk ugyan az az akadály fogad mint ami akkor, amikor kiléptünk az irodából, ugyanakkor, itt volt egy szűkebb rés ahol könnyen át tudunk menni. Anélkül, hogy szétnéznék, elindulok a folyosón, de Miki vissza ránt.

- Mi az?

- Ha ész nélkül mész el minden nyitott ajtó előtt, ne csodálkozz, ha valami elmebeteg a nyakadba ugrik!

- Mintha ez a hely tele lenne elmebetegekkel...

Óvatosan elslisszanunk a sötét szoba nyitott ajtaja előtt és nem tudja elkerülni a figyelmem a vérrel áztatott fal.

- Húha vér...! A vér az... Az not good! - Mondja Miki látván az ajtó körüli véres falat.

- Nem, de annál érdekesebb! - Mondom és benyitok a szobába.

Sötét szoba, benne egy számítógéppel... Óvatos léptekkel a számítógéphez sétálok, ami számomra használhatatlan. Egy jelszóval levédett géppel mit kezdjek?! A gép előtt egy dokumentum, mellette pedig egy telefon.

- A telefon halott! - Állapítja meg Miki én pedig belenézek az asztalon hagyott doksiba.

Micsoda? Walrider project... bla bla bla... Beteg monogramja... bla bla bla... Na! Végre valami érdekes! Azt mondja, hogy...

"Kezelési állapot:

A beteg állításai szerint fejlődött, önállóan képes álmodni. Morfogenezis figyelhető meg soha nem látott méretekben. Folytathatjuk a 4. szakaszt!

Diagnózisok:

A spirometria nem mutatott hörgő elváltozást.

A hematokrit centrifugával ismét nem sikerült elkülöníteni a vörösvértesteket. Nagyon aggasztó."

- Medi! -  Szól Miki.

- Hm?- Menjünk innen! Nem tudom te, hogy vagy vele, de jobban szeretek olyan helyen ücsörögni ahol nem hallani lépéseket!

Igaz, a felét nem értettem annak amit olvastam, de a lapot gyorsan zsebre vágom és elindulunk tovább a folyosón.

- Miért vezetnek véres lábnyomok abba a szobába? - Kérdem és egy résnyire nyitva hagyott ajtóra mutatok.

- Nem tu... - Kezd bele Miki, de amikor az ajtó hirtelen bezárul megakad. - Oda nem megyünk!

A szobával szemben, ami amúgy egy mosdó lehetett az ajtó melletti táblácskából ítélve, egy konyha szerű szoba van. A szobában két automata van, egy asztal, szék, hűtő és egyéb bútorok, valamint egy szellőző járat, ahová be lehet mászni. Kicsit groteszkké teszi a szobát, hogy a plafonból szivárog a vér. Hirtelen olyan hangokat hallunk, mintha a szellőzőben mászkálna valaki, vagy valami.

- What kind of hangok pl.. PLS! Ugye oda nem kell felmenni? - Kérdi Miki és a szellőzőre mutat.

- Hááát...

Gyorsan visszamegyek és megpróbálom kinyitni a mosdó ajtaját, majd egy másik üvegajtót, de mind a kettő zárva.

- De! - Mondom miközben vissza megyek a szobába.

- Az bél?! - Kérdi Miki enyhe undorral az arcán.

Bél?! Jó, erre köszönöm, nem vagyok kíváncsi!

- Nem tudom és nem is szeretném megtudni!

Amíg Miki lazán felugrik a szellőzőbe, én fogom azt az egy széket ami még egyben van és annak a segítségével utána mászok. A szellőző sötét és hideg. Óvatosan mászunk a szellőző vége felé, és az egyik szellőző nyíláson keresztül rálátunk egy ajtóra, ahonnan hirtelen, valami elmeháborodott tör ki, nekiront az ajtóval szemben lévő falnak és vissza rohan. Akaratlanul is kitör belőlem az ordítás és Mikiből is.

- Anyád...

- Azt hiszem, nem vagyunk egyedül az épületben! - Állapítom meg zihálva.

- Ne mond!

A szellőző végén vagy egy sárga színű szobában fogunk kikötni, vagy egy üvegezett, kivilágított szobában. Lényegtelen... Világos van és az már rosszat nem jelenthet! Remélem...

- O, jaj! Ott el futott valaki! Láttad?

- Hál' Istennek nem! - Felelek.

- Remélem nem látott! - Morogja és kiugrik a szellőzőből.

Én inkább még várok. Ha esetleg valami történne odalenn, az nem lenne jó, ha mind a kettőnkkel történne. Egyébként a szoba üveges, bár lelátni nem igazán lehet. Kicsit torzít az üveg.

- AZT A KURVA ANYÁM!! - Hallom Miki hangját odalentről.

Próbálok nyugodt maradni és kikukucskálok a szellőzőből.

- Minden oké?

- Nem! Te... Még le se jöttél onnan?!

- Nem, de... Mire ez a nagy kajabálás? - Kérdem és kiugrok a szellőzőből.

- Azt hiszem... Megtámadott egy plafonról lógó hulla a könyvtárban...

- Ő... Hát, oda nem megyünk! - Mondom és megpróbálom kinyitni a mögöttem lévő ajtót.

- Zárva, már próbáltam... 

- Akkor... Be kellene mennünk a... Könyvtárba... - Makogom.

Hát, nekem valahogy nem füllik a fogam a fellógatott hullák látványához, de nincs mit tenni... Odamegyek a könyvtár ajtajához, és amikor kinyitom az ajtót, valami szörnyű látvány tárul elém.

1. Fejezet - 1. Rész

Unottan bámulok ki a busz ablakán, miközben ordít a fülembe a zene. Körülöttem a többiek beszélgetnek, ökörködnek és... Beszélgetnek... Ki se kell szednem a fülest, tudom miről folyik az eszmecsere. Miért kellett pár 12.-est is elhozni? Izgi téma, de nem terveztem, hogy iszok, cigizek vagy drogozok, ők meg elvileg azért vannak, hogy ilyeneken rajta kapjanak. Engem ettől jobban izgat a kórház. Este amint lehet meglépek, kicsit körülnézek a kórházban, fotózgatok és mire felkel a nap ismét a szobánkban leszek! Senkinek nem kell erről tudnia és az, hogy az éjszaka kellős közepén lebukok képtelenség! A tanárok hamar elmennek aludni, utána meg sima ügy meglépni. Miközben bámulok ki az ablakon, hitelen azt érzem, hogy oldalba bök valaki. Kirántom a fülhallgató egyik felét, és oldalra fordulok.

- Dori van innid? - Kérdi egyik jó barátnőm Lili.

Bólintok és előveszek egy üveg vizet a táskámból, majd átnyújtom Lilinek. Míg ő iszik, a telefonom kijelzőjére pillantok. Fél négy múlt 5 perccel. Lassan ideje megérkezünk, ha még utána szét is akarunk nézni a környéken. Amikor Lili nyújtja felém az üveget a busz egy kisebb gödörbe hajt és Lilinek sikerül az ölembe borítania a vizet.

- Basszus Lili! - Ugrok fel, de azzal a lendülettel vissza is esek.

- Bocsi! - Mondja és kínos vigyorra húzódik a szája, de magában jól mulat a helyzeten.

- Hogy nem tudtad rendesen rácsavarni a kupakját?! - Kérdem kicsit idegesen.

- Nem tudom, már megszoktam... - Felel.

- Szokj le róla... - Morgom és elteszem az üveget.

Lili döbbenten pislog rám, majd folytatja a társalgást a többiekkel. Jól kezdődik ez a kirándulás is...

Miután megérkeztünk a panzióba én gyorsan átvettem a nadrágom. A szoba egyébként nagyon klassz. Négyen vagyunk egy szobában és az egésznek olyan faház feelingje van, a falon pár tájkép 3-4 lámpa és egy óra. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem tetszik. Kicsit jobban körülnézek, majd Lili társaságában kimegyek az udvarra, ugyanis arról volt szó, hogy miután behozzuk a cuccainkat még elmegyünk kicsit körülnézni a környéken. Legalább lesz egy kis időm szétnézni, hogy merre kell mennem!

5 óra 30. Van nagyjából fél órának amíg azt csinálunk amit akarunk, csak ne lépjünk meg a városból. Vannak ötleteim, hogy mit csináljak addig!

- Medora! - Kiabál Lili és oda rohan hozzám. - Csinálsz rólunk egy képet?

Lili néhány 12.-es felé mutat. Jellemző, hogy hamar lespanol az idősebbekkel. Vállat vonok és kiveszem a kezéből a telefont. Lili vissza szalad a többiekhez én pedig próbálok értelmes képet csinálni, de szinte semmit se látok a napszemüveg miatt, ha pedig leveszem azért mert a nap a szemembe süt, meg amúgy se nagyon látok szemüveg nélkül. A nap az süt rendesen, de meleg az nincs! Vagyis van, csak olyan tavaszosan meleg. Csinálok 3-4 képet és vissza adom a telefont Lilinek.

- Köszi! - Mondja és megölel.

- Nincs mit! - Felelek és tovább indulnék, de Lili vissza ránt.

- Nincs kedved velünk jönni?

- Köszi, de most kihagyom... - Mondom és otthagyom Lilit.

Tudom, hogy nem haltam volna bele, ha velük tartok, de valahogy jobban érdekel, hogy pontosan merre is van az a kórház, mint az, hogy... Gőzöm sincs mi lett volna a téma, de engem a sajátom perpill jobban érdekel. Leülök egy padra és előveszem a telefonomat. Most hálát adok az istennek, hogy nem felejtettem el feltölteni a telóm. Öreg barátunknak a google maps segítségével hamar megtalálom amit keresek, már csak az a kérdés, hogy hol a fenében van? Leveszem a napszemüvegem, és közelebb emelem a telefont, de nem lett jobb. Persze ilyenkor felejtek el kontaktlencsét betenni... Nagy nehezen kikotorászom a szemüvegem a táskámból, és ismét a telefont bámulom. Ja... Hogy azért nem láttam utcanevet, mert nincs is kiírva... Hát, akkor maradjunk a jól bevált kérdezzük-meg-az-itt-élőket módszernél.
- Elnézést! - Lépek oda egy magas, nagyjából a 20-as évei végén járó nőhöz. - Tudna nekem segíteni?
- Persze!
- El tudná mondani hol találom ezt az épületet? - Kérdem és megmutatom a telefonomon, hogy hová is szeretnék eljutni.
- Oh... Hát, látja azt az utcát? Ha azon végig megy, ott van egy sötétebb mellékutca, jobb oldalon és az egyenesen oda vezet, de nem lehet oda bemenni. - Felel a nő kedvesen.
- Értem, köszönöm!
- Igazán nincs mit! - Mosolyog és elmegy.

Köszönni luxus?! Jó, oké, ezt nekem kellett volna... Mindegy, nem lényeg! Inkább elnézek egy kicsit arra felé, és több embert is megkérdezek, hogy merre van az arra, és, hogy tudnak-e valamit a kórházról. Nem tűnik olyan vészjóslónak a hely, legalábbis az utca semmiképpen se. Pár fiatal srác jön velem szembe. Őket is megkérdezem.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, tudnátok nekem segíteni? - Kérdem mosolyogva.
- Öm... Az attól függ miben... - Felel az egyik.
- Tudtommal van erre felé egy kórház, ahol régen mentálisan beteg embereket kezeltek. Tudtok róla valamit?
- Oda ne menj! A lehető legrosszabb döntés! - Mondja az egyik és szemégen látni a félelmet.
- Hm... Ezt sokan mondták... Megkérdezhetem, hogy ti miért tartjárok rossz ötletnek?
A két srác elmesélte, hogy egyik nyáron véletlenül arra jártak és megpróbáltak belógni, de nem jutottak be, viszont kísérteties hangokat hallottak és azóta nem is mernek vissza menni. Egyre jobban érdekel ez a hely! Tovább sétálok azon az úton ami elvileg a kórházhoz vezet. Hirtelen egy labda gurul elém és amikor felveszem és előre tekintek 4 kisgyerek pislog vissza rám. Valószínűleg az övék.
- Sziasztok! - Köszönök kedvesen. - Tudnátok nekem segíteni?
- Vissza tetszik adni a labdánkat? - Kérdi az egyik kisfiú.
- Öm, persze! Tessék! Mondjátok, tudtok valamit arról a kórházról ahol régebben mentálisan beteg embereket kezeltek? - Kérdem kedvesen, de hamar tudatosul bennem, hogy 5-6 éveseket kérdezek.
A kisgyerekek rémülten pislognak rám, de  az egyik össze szedi magát és válaszol.
- Arra az épületre tetszik gondolni ahol az agyilag zokni néniket és bácsikat kezelik? - Kérdez vissza, tekintetéből sugárzik a gyermeki ártatlanság.
- Ö... Igen! - Hát ezt... Olyan aranyosan megfogalmazta.
- Oda ne menjen! Anyukám azt mondta, hogy ott vannak a buta emberek és ha oda megyek én is az leszek! - Mondja a kis srác.
- Köszönöm a segítséget!  További jó szórakozást!
Értem... Tehát ott vannak a buta, agyilag zokni emberek... Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Még egy embert mindenképp meg akarok kérdezni, mielőtt visszatérnék az osztályhoz. Egy idősebbet, aki esetleg élhetett akkor amikor a kórházat bezárták. Nem is kell sokat sétálnom, hamar találok egy idős házaspárt akik házuk verandáján üldögélnek.
- Jó napot! Zavarhatom önöket egy kérdéssel?
- Mondja, kedves!  - Mondja kedves mosollyal az idős hölgy.
- Tudnak  valamit  a  kórházról? 
- Arra gondol amelyik az utca legvégén van? - Kérdi az öreg úr.
- Igen! Pont arra!
- Csak nem meg akarja keresni?  Még amikor a lányom született akkor zárták be, '71-ben, jól mondom apjuk? 
- Igen igen! Annak idején, még a megboldogult Kálmán báttyám is volt ott! -  Mondja bólogatva az öreg.
-  2009-ben ismét  megnyitott, de  senki nem tudja mi folyik odabenn!  Mi is csak pletykákat hallunk, de állítólag kísérleteket folytatnak! Kálmán, az öreg bátyja, ő is dolgozott ott, de elege lett! Írt  Ferinek, hogy haza  megy! Vissza Romániába, de előtte bejön hozzánk. Azóta várjuk! És ezt 2 éve írta! Veszélyes az a hely...  Eszébe ne jusson oda menni!
- Értem és nagyon köszönöm a segítséget!
- Nincs mit! - Mondja a nénike kedvesen.
- Viszont látásra! - Köszönök és  elindulok vissza a többiekhez.
Több mindent tudtam meg a helyről mint vártam. Ezek szerint valami valóságalapja tényleg lehet annak amit olvastam... Visszafelé, még pár embert megkérdeztem, hogy mit tudnak a kórházról és párat arról is, hogy merre kell menni. Azért durva, hogy egészen az 5-6 évestől kezdve a 60-70 évesig mindenki azt mondja, hogy ne menjek oda, mert veszélyes. Ch... Ki az a hülye aki ezek után képes lenne kihagyni? Lassan letelik a fél óra és nem ártana megkeresnem Lilit.

Fél 8 én pedig az ágyamon fekve bámulom a plafont és a napközben hallottakon gondolkozom. Lehet, hogy tényleg rossz ötlet lenne oda menni... De annyira kíváncsi vagyok! A horror sztoriban is olvastam valamit arról, hogy emberi kísérleteket folytatnak ott, de nem gondoltam volna, hogy igaz lehet. Olyan... Szürreálisnak tűnik az egész... Pont ezért akarok oda menni!
- Minden oké? - Lili hangja zökkent ki gondolataimból, majd leül mellém az ágyra.

- Persze, miért ne lenne?

- Csak... Olyan fura vagy... Nagyon kiakadtál amikor leöntöttelek és egész úton csak bámultál ki a busz ablakán, utána meg amikor hívtalak, hogy gyere velünk akkor inkább elmentél kockulni...  Tuti minden oké?

- Ja, persze! Csak volt pár... Fontos dolog amit szeretnék minél hamarabb elintézni...  - Felelek, a végét szinte már csak motyogom, de Lili gyorsan rájön, hogy ismét valami baromságra készülök.

- Medi... Ugye nem csinálsz semmi baromságot?! - Kérdi kissé idegesen.

- Nem! Csak kilógok egy estére és hajnalra már itt is leszek! Nem kell, hogy mások észre vegyék, és légyszi... Ne, szólj, senkinek!  Oké?

Lili egy nagyot sóhajt és idegesen néz rám. Nagyon jól tudja, hogy felesleges lenne megtiltania, hogy elmenjek.

- Rendben... - Mondja, de egy rövid szünet után folytatja. - De mégis hová akarsz menni?!

Elmesélem az egész történetet Lilinek, de a körbekérdezősködésről nem mondtam semmit. Amíg nem tud róla, legalább elhiszi, hogy nincs ott semmi érdekes. Ennek ellenére látszólag egyre kevésbé tartja jó ötletnek, hogy én oda látogassak. Valahol megértem, de neki is meg kell értenie, hogy úgyis el fogok oda menni, és ő úgyis hagyni fogja.

- Khm... Hát... - Kezd bele. - ŐRI MEDORA NIKOLETTA NEKED ELMENT A JÓZAN ESZED?! - Lili megragadja a vállam és ordibálva megrángat, hogy majd leesik a fejem. - Mi a frászért akarsz te ilyen helyekre menni?! Ráadásul egyedül? Ha meg akarsz halni szólj és inkább lelöklek egy hídról!

- Ez kedves, de nem állt szándékomban meghalni... Figyelj... Én kételkedem abban, hogy amit olvastam igaz lenne, sőt... Valószínűleg nem lesz ott semmi, de engem akkor is érdekel! Majd felhívlak, ha odaértem és, ha bejutottam, csak kérlek... Ne szólj senkinek! - Kérem és kiskutya szemekkel pislogok rá.

- Hjaj... Ha nem engedlek el akkor is elmész igaz? - Kérdi.

- Igen!

- És megígéred, hogy egyben visszajössz?

- Ez a tervem! - Itt egy pillanatra elmosolyodom. Lilike, mégis hogy gondoltad? Majd elmegyek és meghalok? Ugyan...

- Jó, nem szólok senkinek, csak ne csinálj nagy baromságot! - Mondja mosolyogva, de szeméből süt az aggodalom. - Egyébként, mikor terveztél lelépni?

- Szerintem egy 15-20 perc múlva itt sem vagyok.... Előások egy kontaktlencsét, egy pulcsit, a kamerám és a telefonom, és már el is tűntem.

Lili egy ideig csak bámul maga elé és bólogat, majd nagy nehezen kinyög egy mondatot.

- És a 12.-esek? - Kérdi.

- Megoldom! - Felelek mosolyogva.

Lili nagyon nem tartja ezt jó ötletnek, és egy pillanatra nekem is kételyeim támadtak, de hamar elhessegettem mindet és nekiállok pulcsit keresni. Oké, hogy tavasz, meg meleg, de este van és akkor hideg!

Mikor Lilin kívül a másik két szobatársam a fürdőben vannak, női logika, gyorsan elköszönök Lilitől és elindulok. Már mindenki a szobájában van beleértve a tanárokat is. Még egyszer gyorsan leellenőrzöm, hogy minden amit akartam hozni megvan-e, majd elindulok lefelé az emeletről. Ahogy leérek már csak lépések választanak el a kijárattól, de akadt egy kis bökkenő... Tőlem nagyjából négy lépésre, jobbra, nyílik egy étkező, balra pedig egy ilyen... Nappali szerűség, vagy társalgó vagy akármi... Ott könnyen meglehet, hogy van 12.-es aki, ha észre vesz vissza küld a szobámba és azt nem akarom, de akár tanár is lehet, aki még le is basz, hogy mit mászkálok én itt amikor a szobámban kéne lennem. Óvatos, gyors léptekkel igyekszek kifelé, hogy ha esetleg van ott valaki észre ne vegyen, és hála istennek senki nem kiabált utánam, hogy takarodjak vissza a szobámba! Na... Ennyit a tanárok és a 12.-esek kijátszásáról. Már épp a kilincsért nyúlok, amikor egy kezet érzek a vállamon, és hirtelen úgy éreztem egy pillanatra, hogy megáll a szívem. Nagyot nyelek, de nem fordulok meg.

- Hová ilyen későn? - Kérdi egy hallhatólag nagyjából velem egykorú fiú.

Bakker! Ezt elbaltáztam!

Prológus

Őri Medora, 17 éves lány osztálykirándulásra készül és velük tart pár végzős diák is. Egészen kicsi kora óta újságíró szeretne lenni és sokszor ír cikkeket a suliújságba. Medi természeténél fogva nagyon kíváncsi lány, ami sokszor jó, de van amikor csak bajba kerül miatta. Pár nappal az indulás előtt Medi kicsit utána olvasott, hogy milyen látnivalók vannak a környéken és egy elhagyatott kórházra bukkant, ahol mentálisan beteg embereket kezeltek. Kicsit utána olvasott, hisz egy elhagyatott kórház érdekesebb mint bármilyen múzeum. Érthetetlen okokból Medit nagyon vonzották az ilyen, kísérteties helyek és amikor megtudta, hogy a közelmúltban ismét megnyitották kényszert érzett, hogy legalább kívülről láthassa.

Az indulás előtti este horrortörténeteket olvasott. Az egyik sztori a kórházról szólt. Ahogy olvasta a rémtörténetet egyre nőtt benne a kíváncsiság, hogy vajon mi is folyhat odabenn. A pontot az i-re az tette amikor a sztori végén elolvasta az utolsó mondatot:"A történet belsős információk alapján íródott, nem biztos, hogy minden szó igaz, de valóság alapja van! Jó éjt :)" Medinek egy szóval se kellett több, eldöntötte, hogy egyik este meg fog lépni és megkeresi a kórházat. Vonzotta a kíváncsiság és a kalandvágy, de emellett még egy remek cikket is látott, hisz az olvasottak alapján embereken kísérleteznek odabenn. Akármennyire is akarna egyedül menni, iskolatársa, Miki - ismertebb nevén luckeY - nem fogja engedni. Már csak az a kérdés, hogy hogyan fognak oda eljutni? És vajon egyben megússzák? Találnak valami érdekeset, vagy csalódniuk kell? Ha igaz amit írtak, akkor túlélik? Ha érdekel mi lesz velük iratkozz fel és ne felejts el kommentelni! 
Sziasztok! (;