Unottan bámulok ki a busz ablakán, miközben ordít a fülembe a zene. Körülöttem a többiek beszélgetnek, ökörködnek és... Beszélgetnek... Ki se kell szednem a fülest, tudom miről folyik az eszmecsere. Miért kellett pár 12.-est is elhozni? Izgi téma, de nem terveztem, hogy iszok, cigizek vagy drogozok, ők meg elvileg azért vannak, hogy ilyeneken rajta kapjanak. Engem ettől jobban izgat a kórház. Este amint lehet meglépek, kicsit körülnézek a kórházban, fotózgatok és mire felkel a nap ismét a szobánkban leszek! Senkinek nem kell erről tudnia és az, hogy az éjszaka kellős közepén lebukok képtelenség! A tanárok hamar elmennek aludni, utána meg sima ügy meglépni. Miközben bámulok ki az ablakon, hitelen azt érzem, hogy oldalba bök valaki. Kirántom a fülhallgató egyik felét, és oldalra fordulok.
- Dori van innid? - Kérdi egyik jó barátnőm Lili.
Bólintok és előveszek egy üveg vizet a táskámból, majd átnyújtom Lilinek. Míg ő iszik, a telefonom kijelzőjére pillantok. Fél négy múlt 5 perccel. Lassan ideje megérkezünk, ha még utána szét is akarunk nézni a környéken. Amikor Lili nyújtja felém az üveget a busz egy kisebb gödörbe hajt és Lilinek sikerül az ölembe borítania a vizet.
- Basszus Lili! - Ugrok fel, de azzal a lendülettel vissza is esek.
- Bocsi! - Mondja és kínos vigyorra húzódik a szája, de magában jól mulat a helyzeten.
- Hogy nem tudtad rendesen rácsavarni a kupakját?! - Kérdem kicsit idegesen.
- Nem tudom, már megszoktam... - Felel.
- Szokj le róla... - Morgom és elteszem az üveget.
Lili döbbenten pislog rám, majd folytatja a társalgást a többiekkel. Jól kezdődik ez a kirándulás is...
Miután megérkeztünk a panzióba én gyorsan átvettem a nadrágom. A szoba egyébként nagyon klassz. Négyen vagyunk egy szobában és az egésznek olyan faház feelingje van, a falon pár tájkép 3-4 lámpa és egy óra. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem tetszik. Kicsit jobban körülnézek, majd Lili társaságában kimegyek az udvarra, ugyanis arról volt szó, hogy miután behozzuk a cuccainkat még elmegyünk kicsit körülnézni a környéken. Legalább lesz egy kis időm szétnézni, hogy merre kell mennem!
5 óra 30. Van nagyjából fél órának amíg azt csinálunk amit akarunk, csak ne lépjünk meg a városból. Vannak ötleteim, hogy mit csináljak addig!
- Medora! - Kiabál Lili és oda rohan hozzám. - Csinálsz rólunk egy képet?
Lili néhány 12.-es felé mutat. Jellemző, hogy hamar lespanol az idősebbekkel. Vállat vonok és kiveszem a kezéből a telefont. Lili vissza szalad a többiekhez én pedig próbálok értelmes képet csinálni, de szinte semmit se látok a napszemüveg miatt, ha pedig leveszem azért mert a nap a szemembe süt, meg amúgy se nagyon látok szemüveg nélkül. A nap az süt rendesen, de meleg az nincs! Vagyis van, csak olyan tavaszosan meleg. Csinálok 3-4 képet és vissza adom a telefont Lilinek.
- Köszi! - Mondja és megölel.
- Nincs mit! - Felelek és tovább indulnék, de Lili vissza ránt.
- Nincs kedved velünk jönni?
- Köszi, de most kihagyom... - Mondom és otthagyom Lilit.
Tudom, hogy nem haltam volna bele, ha velük tartok, de valahogy jobban érdekel, hogy pontosan merre is van az a kórház, mint az, hogy... Gőzöm sincs mi lett volna a téma, de engem a sajátom perpill jobban érdekel. Leülök egy padra és előveszem a telefonomat. Most hálát adok az istennek, hogy nem felejtettem el feltölteni a telóm. Öreg barátunknak a google maps segítségével hamar megtalálom amit keresek, már csak az a kérdés, hogy hol a fenében van? Leveszem a napszemüvegem, és közelebb emelem a telefont, de nem lett jobb. Persze ilyenkor felejtek el kontaktlencsét betenni... Nagy nehezen kikotorászom a szemüvegem a táskámból, és ismét a telefont bámulom. Ja... Hogy azért nem láttam utcanevet, mert nincs is kiírva... Hát, akkor maradjunk a jól bevált kérdezzük-meg-az-itt-élőket módszernél.
- Elnézést! - Lépek oda egy magas, nagyjából a 20-as évei végén járó nőhöz. - Tudna nekem segíteni?
- Persze!
- El tudná mondani hol találom ezt az épületet? - Kérdem és megmutatom a telefonomon, hogy hová is szeretnék eljutni.
- Oh... Hát, látja azt az utcát? Ha azon végig megy, ott van egy sötétebb mellékutca, jobb oldalon és az egyenesen oda vezet, de nem lehet oda bemenni. - Felel a nő kedvesen.
- Értem, köszönöm!
- Igazán nincs mit! - Mosolyog és elmegy.
- Elnézést! - Lépek oda egy magas, nagyjából a 20-as évei végén járó nőhöz. - Tudna nekem segíteni?
- Persze!
- El tudná mondani hol találom ezt az épületet? - Kérdem és megmutatom a telefonomon, hogy hová is szeretnék eljutni.
- Oh... Hát, látja azt az utcát? Ha azon végig megy, ott van egy sötétebb mellékutca, jobb oldalon és az egyenesen oda vezet, de nem lehet oda bemenni. - Felel a nő kedvesen.
- Értem, köszönöm!
- Igazán nincs mit! - Mosolyog és elmegy.
Köszönni luxus?! Jó, oké, ezt nekem kellett volna... Mindegy, nem lényeg! Inkább elnézek egy kicsit arra felé, és több embert is megkérdezek, hogy merre van az arra, és, hogy tudnak-e valamit a kórházról. Nem tűnik olyan vészjóslónak a hely, legalábbis az utca semmiképpen se. Pár fiatal srác jön velem szembe. Őket is megkérdezem.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, tudnátok nekem segíteni? - Kérdem mosolyogva.
- Öm... Az attól függ miben... - Felel az egyik.
- Tudtommal van erre felé egy kórház, ahol régen mentálisan beteg embereket kezeltek. Tudtok róla valamit?
- Oda ne menj! A lehető legrosszabb döntés! - Mondja az egyik és szemégen látni a félelmet.
- Hm... Ezt sokan mondták... Megkérdezhetem, hogy ti miért tartjárok rossz ötletnek?
A két srác elmesélte, hogy egyik nyáron véletlenül arra jártak és megpróbáltak belógni, de nem jutottak be, viszont kísérteties hangokat hallottak és azóta nem is mernek vissza menni. Egyre jobban érdekel ez a hely! Tovább sétálok azon az úton ami elvileg a kórházhoz vezet. Hirtelen egy labda gurul elém és amikor felveszem és előre tekintek 4 kisgyerek pislog vissza rám. Valószínűleg az övék.
- Sziasztok! - Köszönök kedvesen. - Tudnátok nekem segíteni?
- Vissza tetszik adni a labdánkat? - Kérdi az egyik kisfiú.
- Öm, persze! Tessék! Mondjátok, tudtok valamit arról a kórházról ahol régebben mentálisan beteg embereket kezeltek? - Kérdem kedvesen, de hamar tudatosul bennem, hogy 5-6 éveseket kérdezek.
A kisgyerekek rémülten pislognak rám, de az egyik össze szedi magát és válaszol.
- Arra az épületre tetszik gondolni ahol az agyilag zokni néniket és bácsikat kezelik? - Kérdez vissza, tekintetéből sugárzik a gyermeki ártatlanság.
- Ö... Igen! - Hát ezt... Olyan aranyosan megfogalmazta.
- Oda ne menjen! Anyukám azt mondta, hogy ott vannak a buta emberek és ha oda megyek én is az leszek! - Mondja a kis srác.
- Köszönöm a segítséget! További jó szórakozást!
Értem... Tehát ott vannak a buta, agyilag zokni emberek... Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Még egy embert mindenképp meg akarok kérdezni, mielőtt visszatérnék az osztályhoz. Egy idősebbet, aki esetleg élhetett akkor amikor a kórházat bezárták. Nem is kell sokat sétálnom, hamar találok egy idős házaspárt akik házuk verandáján üldögélnek.
- Jó napot! Zavarhatom önöket egy kérdéssel?
- Mondja, kedves! - Mondja kedves mosollyal az idős hölgy.
- Tudnak valamit a kórházról?
- Arra gondol amelyik az utca legvégén van? - Kérdi az öreg úr.
- Igen! Pont arra!
- Csak nem meg akarja keresni? Még amikor a lányom született akkor zárták be, '71-ben, jól mondom apjuk?
- Igen igen! Annak idején, még a megboldogult Kálmán báttyám is volt ott! - Mondja bólogatva az öreg.
- 2009-ben ismét megnyitott, de senki nem tudja mi folyik odabenn! Mi is csak pletykákat hallunk, de állítólag kísérleteket folytatnak! Kálmán, az öreg bátyja, ő is dolgozott ott, de elege lett! Írt Ferinek, hogy haza megy! Vissza Romániába, de előtte bejön hozzánk. Azóta várjuk! És ezt 2 éve írta! Veszélyes az a hely... Eszébe ne jusson oda menni!
- Értem és nagyon köszönöm a segítséget!
- Nincs mit! - Mondja a nénike kedvesen.
- Viszont látásra! - Köszönök és elindulok vissza a többiekhez.
Több mindent tudtam meg a helyről mint vártam. Ezek szerint valami valóságalapja tényleg lehet annak amit olvastam... Visszafelé, még pár embert megkérdeztem, hogy mit tudnak a kórházról és párat arról is, hogy merre kell menni. Azért durva, hogy egészen az 5-6 évestől kezdve a 60-70 évesig mindenki azt mondja, hogy ne menjek oda, mert veszélyes. Ch... Ki az a hülye aki ezek után képes lenne kihagyni? Lassan letelik a fél óra és nem ártana megkeresnem Lilit.
- Sziasztok! Ne haragudjatok, tudnátok nekem segíteni? - Kérdem mosolyogva.
- Öm... Az attól függ miben... - Felel az egyik.
- Tudtommal van erre felé egy kórház, ahol régen mentálisan beteg embereket kezeltek. Tudtok róla valamit?
- Oda ne menj! A lehető legrosszabb döntés! - Mondja az egyik és szemégen látni a félelmet.
- Hm... Ezt sokan mondták... Megkérdezhetem, hogy ti miért tartjárok rossz ötletnek?
A két srác elmesélte, hogy egyik nyáron véletlenül arra jártak és megpróbáltak belógni, de nem jutottak be, viszont kísérteties hangokat hallottak és azóta nem is mernek vissza menni. Egyre jobban érdekel ez a hely! Tovább sétálok azon az úton ami elvileg a kórházhoz vezet. Hirtelen egy labda gurul elém és amikor felveszem és előre tekintek 4 kisgyerek pislog vissza rám. Valószínűleg az övék.
- Sziasztok! - Köszönök kedvesen. - Tudnátok nekem segíteni?
- Vissza tetszik adni a labdánkat? - Kérdi az egyik kisfiú.
- Öm, persze! Tessék! Mondjátok, tudtok valamit arról a kórházról ahol régebben mentálisan beteg embereket kezeltek? - Kérdem kedvesen, de hamar tudatosul bennem, hogy 5-6 éveseket kérdezek.
A kisgyerekek rémülten pislognak rám, de az egyik össze szedi magát és válaszol.
- Arra az épületre tetszik gondolni ahol az agyilag zokni néniket és bácsikat kezelik? - Kérdez vissza, tekintetéből sugárzik a gyermeki ártatlanság.
- Ö... Igen! - Hát ezt... Olyan aranyosan megfogalmazta.
- Oda ne menjen! Anyukám azt mondta, hogy ott vannak a buta emberek és ha oda megyek én is az leszek! - Mondja a kis srác.
- Köszönöm a segítséget! További jó szórakozást!
Értem... Tehát ott vannak a buta, agyilag zokni emberek... Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Még egy embert mindenképp meg akarok kérdezni, mielőtt visszatérnék az osztályhoz. Egy idősebbet, aki esetleg élhetett akkor amikor a kórházat bezárták. Nem is kell sokat sétálnom, hamar találok egy idős házaspárt akik házuk verandáján üldögélnek.
- Jó napot! Zavarhatom önöket egy kérdéssel?
- Mondja, kedves! - Mondja kedves mosollyal az idős hölgy.
- Tudnak valamit a kórházról?
- Arra gondol amelyik az utca legvégén van? - Kérdi az öreg úr.
- Igen! Pont arra!
- Csak nem meg akarja keresni? Még amikor a lányom született akkor zárták be, '71-ben, jól mondom apjuk?
- Igen igen! Annak idején, még a megboldogult Kálmán báttyám is volt ott! - Mondja bólogatva az öreg.
- 2009-ben ismét megnyitott, de senki nem tudja mi folyik odabenn! Mi is csak pletykákat hallunk, de állítólag kísérleteket folytatnak! Kálmán, az öreg bátyja, ő is dolgozott ott, de elege lett! Írt Ferinek, hogy haza megy! Vissza Romániába, de előtte bejön hozzánk. Azóta várjuk! És ezt 2 éve írta! Veszélyes az a hely... Eszébe ne jusson oda menni!
- Értem és nagyon köszönöm a segítséget!
- Nincs mit! - Mondja a nénike kedvesen.
- Viszont látásra! - Köszönök és elindulok vissza a többiekhez.
Több mindent tudtam meg a helyről mint vártam. Ezek szerint valami valóságalapja tényleg lehet annak amit olvastam... Visszafelé, még pár embert megkérdeztem, hogy mit tudnak a kórházról és párat arról is, hogy merre kell menni. Azért durva, hogy egészen az 5-6 évestől kezdve a 60-70 évesig mindenki azt mondja, hogy ne menjek oda, mert veszélyes. Ch... Ki az a hülye aki ezek után képes lenne kihagyni? Lassan letelik a fél óra és nem ártana megkeresnem Lilit.
Fél 8 én pedig az ágyamon fekve bámulom a plafont és a napközben hallottakon gondolkozom. Lehet, hogy tényleg rossz ötlet lenne oda menni... De annyira kíváncsi vagyok! A horror sztoriban is olvastam valamit arról, hogy emberi kísérleteket folytatnak ott, de nem gondoltam volna, hogy igaz lehet. Olyan... Szürreálisnak tűnik az egész... Pont ezért akarok oda menni!
- Minden oké? - Lili hangja zökkent ki gondolataimból, majd leül mellém az ágyra.
- Minden oké? - Lili hangja zökkent ki gondolataimból, majd leül mellém az ágyra.
- Persze, miért ne lenne?
- Csak... Olyan fura vagy... Nagyon kiakadtál amikor leöntöttelek és egész úton csak bámultál ki a busz ablakán, utána meg amikor hívtalak, hogy gyere velünk akkor inkább elmentél kockulni... Tuti minden oké?
- Ja, persze! Csak volt pár... Fontos dolog amit szeretnék minél hamarabb elintézni... - Felelek, a végét szinte már csak motyogom, de Lili gyorsan rájön, hogy ismét valami baromságra készülök.
- Medi... Ugye nem csinálsz semmi baromságot?! - Kérdi kissé idegesen.
- Nem! Csak kilógok egy estére és hajnalra már itt is leszek! Nem kell, hogy mások észre vegyék, és légyszi... Ne, szólj, senkinek! Oké?
Lili egy nagyot sóhajt és idegesen néz rám. Nagyon jól tudja, hogy felesleges lenne megtiltania, hogy elmenjek.
- Rendben... - Mondja, de egy rövid szünet után folytatja. - De mégis hová akarsz menni?!
Elmesélem az egész történetet Lilinek, de a körbekérdezősködésről nem mondtam semmit. Amíg nem tud róla, legalább elhiszi, hogy nincs ott semmi érdekes. Ennek ellenére látszólag egyre kevésbé tartja jó ötletnek, hogy én oda látogassak. Valahol megértem, de neki is meg kell értenie, hogy úgyis el fogok oda menni, és ő úgyis hagyni fogja.
- Khm... Hát... - Kezd bele. - ŐRI MEDORA NIKOLETTA NEKED ELMENT A JÓZAN ESZED?! - Lili megragadja a vállam és ordibálva megrángat, hogy majd leesik a fejem. - Mi a frászért akarsz te ilyen helyekre menni?! Ráadásul egyedül? Ha meg akarsz halni szólj és inkább lelöklek egy hídról!
- Ez kedves, de nem állt szándékomban meghalni... Figyelj... Én kételkedem abban, hogy amit olvastam igaz lenne, sőt... Valószínűleg nem lesz ott semmi, de engem akkor is érdekel! Majd felhívlak, ha odaértem és, ha bejutottam, csak kérlek... Ne szólj senkinek! - Kérem és kiskutya szemekkel pislogok rá.
- Hjaj... Ha nem engedlek el akkor is elmész igaz? - Kérdi.
- Igen!
- És megígéred, hogy egyben visszajössz?
- Ez a tervem! - Itt egy pillanatra elmosolyodom. Lilike, mégis hogy gondoltad? Majd elmegyek és meghalok? Ugyan...
- Jó, nem szólok senkinek, csak ne csinálj nagy baromságot! - Mondja mosolyogva, de szeméből süt az aggodalom. - Egyébként, mikor terveztél lelépni?
- Szerintem egy 15-20 perc múlva itt sem vagyok.... Előások egy kontaktlencsét, egy pulcsit, a kamerám és a telefonom, és már el is tűntem.
Lili egy ideig csak bámul maga elé és bólogat, majd nagy nehezen kinyög egy mondatot.
- És a 12.-esek? - Kérdi.
- Megoldom! - Felelek mosolyogva.
Lili nagyon nem tartja ezt jó ötletnek, és egy pillanatra nekem is kételyeim támadtak, de hamar elhessegettem mindet és nekiállok pulcsit keresni. Oké, hogy tavasz, meg meleg, de este van és akkor hideg!
Mikor Lilin kívül a másik két szobatársam a fürdőben vannak, női logika, gyorsan elköszönök Lilitől és elindulok. Már mindenki a szobájában van beleértve a tanárokat is. Még egyszer gyorsan leellenőrzöm, hogy minden amit akartam hozni megvan-e, majd elindulok lefelé az emeletről. Ahogy leérek már csak lépések választanak el a kijárattól, de akadt egy kis bökkenő... Tőlem nagyjából négy lépésre, jobbra, nyílik egy étkező, balra pedig egy ilyen... Nappali szerűség, vagy társalgó vagy akármi... Ott könnyen meglehet, hogy van 12.-es aki, ha észre vesz vissza küld a szobámba és azt nem akarom, de akár tanár is lehet, aki még le is basz, hogy mit mászkálok én itt amikor a szobámban kéne lennem. Óvatos, gyors léptekkel igyekszek kifelé, hogy ha esetleg van ott valaki észre ne vegyen, és hála istennek senki nem kiabált utánam, hogy takarodjak vissza a szobámba! Na... Ennyit a tanárok és a 12.-esek kijátszásáról. Már épp a kilincsért nyúlok, amikor egy kezet érzek a vállamon, és hirtelen úgy éreztem egy pillanatra, hogy megáll a szívem. Nagyot nyelek, de nem fordulok meg.
- Hová ilyen későn? - Kérdi egy hallhatólag nagyjából velem egykorú fiú.
Bakker! Ezt elbaltáztam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése