2. Fejezet - 3. Rész

Valami puhára estünk. Iszonyatosan büdös, de legalább puha. Miután nagy nehezen sikerült felülnöm látom, hogy az a bizonyos büdös puha valami, egy nagy rakás rohadófélben lévő hulla. Ötletem sincs, hová kerültünk. Egy ideig, egy leszakadt lámpa világított, de nem adott annyi fényt, hogy pontosan meg tudjam mondani merre vagyunk.

- Miki... Merre vagy? - Kérdem épphogy hallhatóan.

- Itt!

- Hol itt?

- Ahonnan felálltál!

Au...

- Bocsi, legközelebb jobban, figyelek, hogy hová essek! - Mondom vigyorogva.

Segítek Mikinek felállni és elindulunk... Valamerre. Előveszem a telefonomat és inkább azzal világítok. Még mindig ne tudom merre megyünk, de alig egy percen belül belebotlunk egy asztalba, ami mögött lépcső van. Alighogy átmászunk az asztalon lépteket hallunk és mind a ketten megállunk.

- Rendben... - Hallatszik egy férfihang.

- Oh baszd meg! - Lekapcsolom a telefonom és visszamászok az asztal túloldalára.

- Merre? - Kérdi Miki.

Honnan tudjam?! Valamerre amerre lehet menni!

- Passz!

Gyors, halk léptekkel keresünk egy helyet, ahol el lehet bújni. Hála Istennek találunk egy nyitott ajtót, ami egy gumiszobába vezet és bemászunk az ott lévő ágy alá. Nagyon remélem, hogy nem fog idelenn keresgélni!

- Valami terv? - Kérdem.

- Hívjuk fel a 112-t és várjuk meg amíg ideérnek.

- Hogyne! Legjobb ötlet! És mit mondjak? Jó estét! Itt vagyok egy haverommal egy elhagyatott elmegyógyintézet kellős közepén, pontosan nem tudom hol, de itt egy pasi akinek minden vágya kitépni a beleinket, úgy hogy lenyúl a torkunkon! Örülnénk, ha valamiféle segítséget küldenének mielőtt mind a ketten meghalunk! Jobb ötlet? - Kérdem kissé gúnyosan.

Miki már épp vette a levegőt, amikor besétált a szobába férfi. Nagyot nyelek. Ha ez most megtalál minket, akkor... Akkor fogalmam sincs mit csinál velünk, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz szép vége. Nem szeretnék a közeljövőben kibelezve lógni egy elmegyógyintézet plafonjáról. Alighogy kiment a szobából, Miki előmászott az ágy alól és én is kimásztam.

- Add a telefonod - Mondja.

Óvatosan kinéz az ajtón. A férfi a szoba másik vége felé tart. Mármint a tőlünk távolabbi felébe a szobának.

- Gyere! - Suttogta és kiosont a szobából én pedig mentem utána.

Amilyen gyorsan és halkan csak tudtunk felsiettünk a lépcsőn és jobbra fordultunk. Jobb oldalunkon fém korlát, bal oldalon pedig gumiszobák. Ismét csak eldöntött ágyakon kell átmászni ahhoz, hogy előrébb jussunk. Néha úgy elgondolkodok, hogy mégis hogyan kerültek ide ezek a vacakok.

- Te is hallod? - Kérdem.

- Mit?

- Ezt a morgást

Miki előveszi a telefont és amikor oldalra nézünk elég kellemetlen meglepetés fogad, egy nagy fémrácsos ajtó túloldaláról.

- Hello! - Köszön Miki a férfinek, aki ekkor elkezdte verni az ajtót. - Juj baszd meg ez át fogja törni.

Elrohanunk a másik irányba, ahol már rendes padló volt, nem fém akármi és az első folyosón befordulunk, majd átpréseljük magunkat pár szekrény között.

- Oké, merre tovább? - Kérdem, kissé rémülten.

Kezdem megszokni, hogy minden második sarkon meg akarnak ölni, a baj már csak azzal van, hogy kezdek nagyon fáradni is.

Egy nagy világos börtönbe értünk. Majdnem minden cellában voltak őrültebbnél őrültebbnek tűnő alakok, a terem közepén pedig egy látszólag frissen lefejezett hulla. Milyen aranyos...

- Segíteni akarok... - Morogja valaki a fülembe és amikor felé fordulok egy kényszerzubbonyos, kopasz férfi, bekötött szemmel.

Nem tudtam elfojtani egy hatalmas sikítást, de ennek ellenére, a férfi meg se mozdult. Egy pillanatra azt hittem össze esek, a szívem a torkomban dobogott, és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Lassan arrébb lépkedtem, de követett.

- Miki ez követ! - Kiabálok, de sehol sem látom Mikit. - Hol a picsában vagy?!

- Itt! - Felel egy... Gumimatrac és pár ágy tetejéről. - Amíg te sikítoztál rájöttem, hogy ez az egyetlen út.

Aha... Köszi... Én itt épp szívinfarktust kapok, mert valami idióta zaklat, te meg közben el kószafaszálsz mindenfelé. Jó, ezt megjegyeztem!

- Nővér! Nővér! Segítség kéne, a takarításhoz! Nővér! - Kiabál egy rab, a velünk szemben lévő cellából.

Van egy olyan érzésem, hogy ez nem csak takarítani szeretne...

- Te jobbra én balra, oké? - Kérdem

- Oké!
Nagyot nyelek és elindulok a nem sok jót ígérő sötét felé. Alig teszek pár lépést ordítást hallok, majd egy embert aki nem messze tőlem átesik a korláton, egy emelettel lejjebb.

- Minden rendben? - Kérdem.

- Megvagyok!

Ha ő mondja... Viszont, ha később zombivá változik, mert valami megharapta én megnyúzom. Jézus, miket beszélek, ez nem valami idióta videójáték, vagy gagyi horrorfilm. alig teszek pár lépést, hangokat hallok a mellettem lévő cellából.

- Gyerünk.... Mhhh... Gyerünk... Igen... Ez az...

Gyorsan előkapom a lámpám és a cella felé világítok, amiben nem várt látvány fogad.

- Mi a...? - Pár másodpercig csak meredek magam elé, majd felfogom mit is látok. - MI A JÓ ISTEN BAJOD VAN NEKED EMBER?!

Én életemben nem akartam ilyet látni, és most, hogy részem volt benne... FÚJ!

- Minden rendben Medi? - Kérdi Miki, aki nem tudom mikor termett ott mellettem, de én még mindig csak meredek magam elé, bár már, nem világítok a cellába.

Némán odaadom neki a lámpát, és a cella felé mutatok. Kis fáziskésés után, Mikinek is leesik mit lát.

- Jézusom papi... Értem én, de miért itt kell játszani a f...

- Ki ne mond! - Fogom be a száját. - Csak menjünk innen és csináljunk úgy, mintha ezt nem is láttuk volna...

Vissza veszem a lámpát és elindulunk a másik irányba.

- Remélem megy a helyből távolugrás...

- Valamennyire... Miért?

Alighogy felteszem a kérdést, meg is kapom a választ. Ismét egy vékony kis vacakon kéne végigmenni, csak ennek a végén át kéne ugrani a folyosó folytatásához. Hát... Próba szerencse!

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! NEM! N.E.M. Ha még egyszer olyan ötletem támad, hogy egy "elhagyatott" elmegyógyintézetbe megyek, hogy tudjak egy jó cikket írni, valaki üssön fejbe egy péklapáttal!

- Hahó! Medó! - Hadonászik előttem Miki.

- Én soha az életbe nem fogok kimozdulni a szobámból...

- Jól vagy? - Kérdi.

- Nem, képzeld nem! Nagyjából 3 perce egy barom állat, meg akart fojtani, majdnem leestem miatta, egy beteg fickó nemrég hozzá vágott egy ajtóhoz, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, hisztis vagyok, minden meg akar ölni és itt állunk egy hatalmas vértócsában, a falra meg vérrel rajzolt szimbólum, ami gőzöm sincs mit jelent, és 'Walrider' felirat, amit dettó nem tudok hova tenni! Ilyen helyzetben szerinted jól vagyok?! - A monológ végére, már-már kiabálok, de veszek egy nagy levegőt és megpróbálok megnyugodni, majd nyugodtabban folytatom. - Csak... Menjünk innen...

Átrongyolok egy másik helységbe, ami hót üres. Se vér, se felirat csak pár oszlop és egy lyuk a padlón.

- Szerinted arra kéne...? - Kérdem.

- Más út nincs - Felel. - Nos, hölgyeké az elsőbbség.

- Ch... Remélem valami visszarángat és felfal... - Vetem oda flegmán, és bemászok a lyukba.

A föld nyirkos és piszkos. Wow... Ez volt ám a világmegváltó gondolat! A föld piszkos! Esküszöm, ha élve kijutok innen, írok egy cikket a suliújságba arról, hogy a föld koszos. Szerintem Pulitzer-díjat fogok érte kapni...

- Egyben vagy még? - Kiabál utánam Miki.

- Igen, de mondjuk jöhetnél!

Alig mászok előre hirtelen elfogy a kezem alól a talaj. Egy gyors sikításra sincs időm, olyan hamar földet érek.

- Au... - Nyögöm. - Mi a...?

- Mi volt ez a zaj? Minden oké? - Kiabál Miki, majd hirtelen rám esik.

- Ismétlem... AU!!

- Bocsi!

Miután Miki lemászott rólam és éreztem, hogy kapok levegőt és nem tört el a gerincem, nagy nehezen felálltam.

- Szerinted erre? - Kérdi.

- Más út nincs... - Felelek és a mellettünk lévő résen átmászok.

Egy csatorna. Egy nagy csatorna. Egy bíííp nagy csatorna.

- Nem elszökni akarunk amúgy? - Kérdi. - Mondjuk az is lehet, hogy ezt egy ember ásta...

- Erre!

- Honnan tudod?

- Nem tudom, csak gyere!

Kezdem úgy érezni magam, mint egy patkány a labirintusban. Annyira szeretnék már kijutni! Igaz, már nem érdekel, ha ettől mocskosabb leszek, mert szerintem büdösebb és koszosabb nem lehetek, de most olyan jó lenne ezt a sok mocskot lemosnom magamról! Olyan szagom van mint egy hullának... Mondjuk lehet, hogy ez inkább a csatorna szaga nem az enyém. Egyre jobban kezdem elveszteni a reményt... Mi van, ha sose jutunk ki? Ha itt fogunk bolyongani... Hetekig! Vagy amíg éhen nem halunk! Mi van, ha a következő kanyarnál megölnek?! Talán túl reagálom a dolgokat... Talán nem lesz semmi baj... Talán...

--- VÉGE A MÁSODIK FEJEZETNEK ---

2. Fejezet - 2. Rész

Pillanatokon belül kinyílik előttünk az ajtó és mintha semmi sem történt volna kisétálunk.

- Mi volt ez? Valami fertőtlenítés? - Kérdem.

- Az lehetett... Titta lettem! - Jelenti ki kissé gyerekesen Miki.

Ez a cucc, egy sötét lépcsőházba vezet, ahol csigalépcsőn lehet fölfelé menni. Nem igazán repesek az örömtől, hogy fölfelé kéne menni, és a kövesd a vért felirat se valami biztató, de talán elvezet valami érdekeshez... Vagy mind a ketten meghalunk. Elindulunk fölfelé. Nem kellett sokat lépcsőznünk, egy zárt rácsos ajtót látunk. Az ajtó zárva és még mindig lehet tovább menni. A következő lépcsőfordulóban, a falon egy 'A' betűt látunk, pont úgy mint az előzőbe. Ez azt jelenti, hogy az épület 'A' részében vagyunk. Ezúttal a betűre valami sötétvörös cuccal felpingált nyíl mutat felfelé. Szeretném azt hinni, hogy nem vér, de ennyire naiv nem lehetek. Felrohanunk, de a lépcsőfordulóban Miki visszaránt.
- Mi van? - Kérdem kissé flegmán.
- Sshh! Hallod?
- Le... Le a csatornába... Az egyetlen kiút lefelé... Le... Le a csatornába... - Egy férfi, gyors, kétségbeesett suttogása hallatszik.
Ahogy felpillantok az emeletre, meglátok egy félmeztelen férfit, amint a falhoz "tapadva" pár lépést jobbra, majd párat balra tesz és az előbb hallottakat ismételgeti. Óvatos léptekkel sétálunk fel. Én megállok az ajtóba és csak bámulom a nagy vörös betűkkel írt feliratot. "Lefelé a csatornába!" Ezt senki nem fogja elhinni... - súgja egy hang. A zsebemhez kapok és előveszem a telefonom. Ha nem fényképezem le, tényleg senki sem fogja elhinni!
- Neked nem volt annyi eszed, hogy erre lejöjjél? - Kérdi Miki, a csávótól, miközben a padlón tátongó lyukat nézi. - Vagy... Én ezt most nem vágom...
- Felesleges az értelmet keresni... Ennek az egésznek annyi értelme van, mint az összefüggést keresni a cornflakes pelyhek között... - Motyogom és elindulok a sötét folyosón.
- Medi, merre mész?!
- Szétnézek! Nem hiszem, hogy nincs itt semmi más, csak egy falhoz tapadt bolond!
Előveszem a lámpát és bekapcsolom. Alig világít... Elemet azóta se találtunk sajnos, szóval be kell érnem ennyi fénnyel... A folyosó elég rövid, a végén egy íróasztal, rajta egy dokumentum. Végre valami, amiben lehet valami értelmes! Visszasétálok a fényhez. Miki unottan ül a lyuk szélén.
- Találtál valamit? - Kérdi.
- Igen! - Felelek és felmutatom a papírt.
- Mit ír?
- Valamit egy Martin Archimbaud nevű "atyáról" és beteg művészeti programról... Azt írja... "Dr. Zeichertől kaptam információkat, a program költségtérítéséről.  A betegem, Martin Aechimbaud, hatalmas lépéseket tett, a kezelés miatt az ujjfestésben. Csak a héten, mióta leállította a programot, a skizofrén állításai egy bizonyos "magasabb rendű hivatásról" már látott mértékben felgyorsult. Kérem, csak hagyja a férfit festeni...."
- Várj, mi? - Szakít félbe Miki.
- Hát... A művészet fontos és hagyni kell az atyát, hogy fessen, mert tehetséges? - Kérdek vissza, aztán gyorsan folytatom. - Oké, inkább menjünk.
Mikinek nem kell több, leugrik én meg utána. Odalenn egy már ismert ajtóval találjuk szembe magunkat. Hiába állunk előtte nem nyílik. Gondolom ezt is lehet valahonnan irányítani, kérdés merre van az a szoba!
- Egyébként találtam elemet! - Mondja Miki és elő vesz két elemet.
- Ezt tényleg csak most mondod? - Kérdem és elveszem.
Gyorsan kicserélem az elemet, a másikat meg zsebre teszem. Egyre kevesebb hely van a zsebembe. Tele van papírokkal. Szétnézek. Az egyik irányban sötétség, a másikban egy nyitott ajtó. Egyik sem valami bizalomgerjesztő...
- Szóval... Merre? - Kérdem.
- Szerintem arra! - Mutat Miki a nyitott ajtó irányába.
- Csak utánad!
Alighogy az ajtóhoz érünk ordibálás hallatszik.
- KUSS ÉS HAGYJ GONDOLKODNI EGY KICSIT! Csendet! Csendet! Ah...
- Oké, szerintem nézzünk el előbb a másik irányba! - Mondom és vissza rángatom Mikit.
A folyosó másik végén egy vas ajtót találunk, ami szerencsénkre, vagy balszerencsénkre nyitva áll. Az ajtó túl oldalán egy nagyobb helység van, amit rácsok darabolnak kisebb cellákra. Börtön feeling.
- Most merre kell menni először? Arra vagy erre basszus... - Kérdi Miki, miközben a két nyitott ajtóra mutat.
- Essünk túl a sötéten! - Javaslom és elindulok a sötét cella felé.
Felkapcsolom a lámpát, de semmi... A cella üres ellentétben a mellette lévővel, ahonnan suttogás hallatszik, de nem igazán szeretnék oda bemenni.
- Nem kísérletek voltak... Rituálék! Egy idézés...
Ez nem hangzik valami bizalom gerjesztően.
- Ez miről beszél?! - Kérdem kissé idegesen.
- Te olvasod a papírokat! Egyébként, arra nyitva vannak az öltözőszerkények, ha kellene.
- Ezt honnan tudod? - Kérdem döbbenten, miután elvileg mögöttem volt.
- Amíg te szétnéztél ott, én szétnéztem amott! - Felel.
- Szuper! És mi van, ha... Jó mindegy... Hülyeség lenne összeveszni... Most, akkor a másik irányba? - Kérdem.
- Tudsz jobbat?
- Nekem igazából itt is tökéletes...
- Gyere!

Óvatosan sétálunk el egy irodahelyiség előtt, ahol egy idegesnek tűnő férfi áll, kezében egy bottal.
- Hello! I am peace! - Mondogatja Miki miközben elsétálunk előtte.
- I am peace? Én vagyok a béke? Nem inkább békével jöttem? - Kérdem miután eljöttünk onnan és egy ajtó előtt állunk.
- Tényleg Medi? Ez a legnagyobb bajod? - Kérdi és kinyitja az ajtót.
- ... Vérünket! Mint egy kibaszott petárda. Ki kéne kapcsolni a kapukat. - Hallok egy hangot az egyébként sötét szobából.
Pillanatok alatt rájövök két dologra. Az egyik, hogy ez egy olyan szoba ahol talán ki lehetne nyitni azt a cuccot, a másik meg az, hogy ha nem futunk el nagyon gyorsan halottak vagyunk.
- Baszd meg! - Nyögöm ki.
Miki látva rémült tekintetem becsukja az ajtót és futásnak eredünk. Ahol az előbb volt az ember, azzal az irodával szemben, van egy biztonsági szoba, azt megpróbálom kinyitni, de zárva így tovább megyünk, de egyre lassítunk, mert nem úgy tűnik, mintha jönne. A szobába, ahol a botos fickó áll, be lehet látni egy nagy ablakon keresztül, ami jelenleg tiszta vér. Megállunk egy pillanatra. Most abban a helyiségben vagyunk, ahová először akartunk menni, csak a kiabálás miatt meggondoltuk magunkat. Innen a szoba túlvégén jobbra nyílik egy ajtó és, ha azon a folyosón végig megyünk és a folyosó végén jobbra fordulunk, abban a helyiségben lyukadunk ki, ami nagy valószínűséggel, nekünk most kell. Egyébként még mindig tiszta vér szag van mindenhol és az épület gyakorlatilag mindenhol egyforma. Sárga falak és vagy vas ajtó, vagy rácsos. Szólni akarok Mikinek, hogy oda még vissza kell mennünk, de jelen pillanatban a fülemben lüktet a vér és egyre szaporábban veszem a levegőt, alig hallok a szívem dobogásán kívül mást.
- Te nem akarsz bántani ugye? - Tompán hallom ahogy Miki a botos csávóhoz szól. - Te jó fej vagy... Öld meg azt aki minket követ! Jaj baszd meg ez fut!
Miki elrohan én meg csak állok és bámulom a véres üveget. Nem tudom mi történt, de a lábam földbe gyökerezett, és nem akar mozdulni az istenért sem. Már az ajtóban van, én pedig talán teljesen felkészültem arra, hogy nekem annyi.
- MEDI! - Kiabál rám Miki, majd megragadja a karom és elrángat.
Gőzöm sincs mi történt, átrángat a másik szobába, majd becsukja a vasajtót, utána pedig a rácsosat, és belök egy öltözőszekrénybe, majd becsukja az ajtaját.
- Bocsá... - Kezdek bele, de befogja a szám ezzel gyakorlatilag neki szorítva a falhoz, majd megfordul és kinéz az egyik nyíláson.
Mi a franc történt az előbb?! Mint valami idióta álltam ott és vártam, hogy kibelezzen egy elmebeteg, ahelyett, hogy elfutottam volna... Szerintem egy zseni vagyok! Legközelebb oda megyek egy ilyenhez és meghívom teázni a hétvégére! Alig tudok a történteken gondolkozni, Miki kirángat a szekrényből és rám néz, gondolom magyarázatot várva az előbbire.
- Nem tudom... -  Motyogom.
- Én se, de menjünk!
Egész gyorsan letudtuk a beszélgetést. Elindultunk visszafelé, és a betört ajtóból láttuk, ahogy a fickó aki követett, az előbb zárt rácsos ajtón kisétál és elmegy. Gyorsan visszarohantunk. A csávó a bottal még mindig ott áll.
- Maradjatok csendben! - Morogja.
- Jó, én csendben leszek, csak engedj be oda! - Felel Miki és négykézláb a lehető leghalkabban bemászunk a szobába, ami látszólag valami raktár.
- Ideadod a lámpát? - Kérdi Miki én pedig szó nélkül a kezébe nyomom.
Nem tudom túltenni magam az előbb történteken. Ha Miki nincs, valószínűleg már rég megtudtam volna, hogy létezik-e a menny vagy a pokol.
- Tessék elem! - Mondja és vissza adja a lámpát az elem kíséretében, én meg a nagy gondolkodásból kiesve majdnem elejtem. - Menjünk, keressünk kulcsot!
- Nem kell... Nem oda kell bemenni ahová gondolod!
- Hová gondolom?
- A velünk szembe lévő szobába... De ahol az a csávó volt aki elől menekültünk, ott van az a biztonsági rendszer ami nekünk kell...

Nem cicózunk sokáig a szobában, Miki megnyom egy nagy piros gombot és az előtte lévő teremben kigyullad a villany és ismét előkerül a kövesd a vért felirat, alatta egy nyíllal ami balra mutat. Mind a ketten tudjuk, hogy hová kell mennünk és el is indulunk visszafelé. Még mindig azon gondolkozok, hogy mi lett volna, ha Miki nem jön vissza. Lépések hallatszanak az egyetlen kijárat felől. Megállunk és pár lépést hátrébb lépünk. Tovább hátrálunk amikor belép a fickó a botjával. Miki karjával a háta mögé terel, én pedig nagyot nyelek. Rendben, hogy az előbb rendesnek tűnt a csávó, de most nem úgy tűnik, mint aki kártyázni jön!
- Játszunk! Te és én! - Mondja és botjával egy hatalmasat üt Miki bal vállába.
Érzem, ahogy az adrenalin hatására a vér ismét a fülemben lüktet és a torkomban kalapál a szívem. Egy másodperc töredéke alatt történik mindez, majd levegőért kapkodva kapok Miki jobb keze után és rángatom ki a szobából.
- Anyád, anyád anyád! Mér? Mér?! - Kérdi Miki.
- Ki hívott játszani? - Kapja a választ a csávótól, igaz, nem a kérdésére.
Az ajtóban egy pillanatra megállunk és vissza nézünk, hogy jön-e a fickó.
- De most mér bántasz? Az előbb tök jól megvoltunk... Rohadt köcsög!
- Gyere már! - Nyekegem és elrángatom.

Az kis fertőtlenítő helyiségből kilépve egy nagy piros nyíl mutatja merre tovább. Jobbra. Alig teszünk pár métert megállunk. Mikire pillantok.
- Minden rendben?
- Fogjuk rá... 
- Adjunk nekik egy esélyt... - Hallunk egy férfi hangot. A mellettünk lévő folyosóról jön.
A folyosó végén rács, a rács mögött két csávó akik... Nem... Kizárt!
- Azt tesszük! - Felel a másik.
- Azt kell, hogy mondjam mi tisztességesebbek voltunk...
- A türelem mintaképei!
- Munka, ami elnyomja a vágyainkat...
 Miki közelebb sétál hozzájuk és én is megyek. Amikor a rácsokhoz érünk bebizonyosodik, amit az előbb nem akartam elhinni.
- El vagyunk kényeztetve!
- Igen
- Ti pöcsösök, szopjatok le! - Veti oda Miki és megpróbálja kinyitni a tőlünk balra lévő ajtót ami szintén valami biztonsági szoba.
Nem tudom ki hogy van vele, de én valahogy nagyon ledöbbentem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a két fickó anyaszült meztelen.
- A nyelve és a mája... A tiéd! - Mondja az egyik, mire nekem egy pillanatra megáll a szívem a rémülettől. Kinek a mája, meg a nyelve és mi van?
- Dögöljetek meg... - Köhögi Miki.
- Enyém! - Mondja a másik fickó és itt mintha vége szakadna a beszélgetésnek.
- Merre? - Kérdem.
- Ki! Az ablakon! - Felel Miki és kinéz. - Egy kicsit mászunk és talán be tudunk mászni egy másik ablakon. Ha mégse, akkor vissza.
- Ő... Aha... Ezt elhitted!
- Medi ne csináld! Nem lesz baj! Nem fogsz leesni!
- Ennyi erővel azt is mondhatnád, hogy élve kijutok innen! Te sem hiszed el, hogy én egy kis... beton akármibe kapaszkodva egyik helyről a másikra mászok ki tudja hány méter magasan!
- Medi nyugodj meg! Ki fogunk élve jutni és át fogsz itt mászni baj nélkül...
- Nem Miki... Kizárt! Te tényleg azt hiszed, hogy innen élve ki tudunk menni? Nem lehetsz ennyire naiv... Itt kóválygunk ki tudja mióta, mind a ketten fáradtak vagyunk és az előbb majdnem meghaltunk mind a ketten, mert én mint fasz a lagziban megálltam és vártam a jó isten se tudja mire! - Magyarázom és a végére majdnemhogy kiabálok, de vissza fogom magam, majd egy kis szünet után, nyugodtabban folytatom. - Lehet, hogy most el tudtál rángatni időben, de legközelebb? Ha megint eljátszom? Akkor is? Nem mintha szándékomban állna ismét megtenni, de ezt sem így akartam... Szeretném megígérni, hogy az volt az első és az utolsó ilyen baromságom, de nem biztos, hogy be tudom tartani mert fáradt vagyok és egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy kijutunk innen...
Miki csak szótlanul áll előttem, majd közelebb lép és megölel. Hát ez fura... De nagyon kényelmes!
- Döntsd el mit akarsz! - Motyogja. - Én élni! Te? Én is fáradt vagyok hidd el, de még élni akarok!
- Én is, de ha egyszer félek!
- Csak próbáld meg! Ha nem megy akkor megoldjuk, de jelen pillanatban ez a leggyorsabb út!
Egy nagyot sóhajtok és elengedem Mikit.
- Ha leesek és meghalok, neked meg kell keresned és el kell temetned! Aquamarin színű lufikat szeretnék a temetésemre! - Mondom mosolyogva.
- Nem lesz rá szükség... Gyere utánam! - Mondja és azzal kimászik az ablakon én padig utána.
Le se kell néznem, tudom, hogy szörnyen magasan vagyunk és azt a... Szörnyen nehéz vagyok! Óvatosan csúsztatom a kezeimet és igyekszem nem arra gondolni, hogy ha leesek meghalok. Egy ablaknál járunk amikor Miki közli, hogy már nem kell sok és igaza van! Felhúzta magát és bemászott egy másik ablakon. Én megkönnyebbülten tolom fel magam, de valamibe belenyúlok és automatikusan elrántom a kezem ezzel elengedve az egyetlen dolgot amibe kapaszkodhatok. Ennyi? Vége? Nincs tovább? Összeszorított szemmel várom, hogy földet érjek, de semmi. Kinyitom a szemem és Miki arcát pillantom meg, majd amikor lenézek, rájövök, hogy még mindig nem vagyok biztonságban.
- Húzz fel, húzz fel, húzz fel! - Kiabálom.
- Jó lenne ha egy kicsit segítenél! - Nyögi.
A lábammal épphogy elérek a falig és megpróbálom feljebb tolni magam. Lassan elérem a másik kezemmel a vékony párkányt és feltolom magam, majd beesek az ablakon, rá Mikire.
- Minden oké? - Kérdi.
- Fogjuk rá... - Motyogom és felállok, majd a kezemet nyújtom felé.
- Köszi! - Mondja és feláll.
- Én kösz! Azt hiszem, sokkal tartozom neked...
- Majd ha kijutottunk!

Ismét egy ilyen biztonsági terem. Olyan nyugodt eddig minden. Úgy értem... Eddig saját magunkon kívül más nem akart megölni minket és ez nem tetszik...  Kicsit szétnézünk, az előzőekhez képest nagy szobába, ami tényleg üres. Meg mertem volna esküdni, hogy valamelyik szegletében ott lapul egy őrült aki arra vár, hogy megöljön minket. Miközben a környezetet figyelem, és igyekszek szellemileg is itt maradni, a valósnak már alig tűnő világban, azon gondolkozom, hogy az elmúlt pár órában mi történt... Rémisztő mennyi mindenen mentünk keresztül, úgy, hogy szinte csak most tudtuk meg egymás nevét.
- Medi... Medi tűnjünk innen! - Hallom Miki hangját és ismét szembe találom magam azzal a fickóval aki az ajtókerethez vágott és ledobott minket az adminisztrációs pulthoz.
Az ajtók zárva, de sajnos ő be tudja törni és már hallom is, ahogy ütögeti az egyiket. Fel pillantok és észre veszek egy szellőzőt.
- Segíts! - Szólok Mikinek és felmutatok.
Segít felmászni, én pedig segítek neki. Kis nyugalommal tölt el, hogy ide már nem tud utánunk mászni. elő veszem a lámpát és felkapcsolom. Alig teszünk pár métert muszáj leugranunk. Egy piros fényt látunk világítani és oda rohanunk.
- Oh baszd meg inaktív! - Mondja Miki és elindulunk a másik irányba, futó lépésben.
Alighogy elrohanunk az ajtó előtt kitöri a fickó és jön utánunk. Bennem már alig maradt erő és nem tudok olyan gyorsan rohanni, mint kéne. Miki megragadja a karom és szó szerint átránt egy vasrácsos kapu túl oldalára és a kaput becsukja. Előttünk valami nagyon kigyulladt viszont, csak arra tudunk tovább menni.
- Futás! - Mondja és mind a ketten elkezdünk rohanni.
Alighogy odaérünk ahol a tűz van, valami robban, akkora erővel, hogy kirepülünk az ablakon és már csak annyira emlékszem, hogy zuhanunk.

2. Fejezet - 1. Rész

A fejem szörnyen fáj és nehezen tudom kinyitni a szemem. Egy fehér szobában találom magam. Kicsi, nincs benne semmi, csak az ágy amin fekszek. Egy gumiszoba? Wow, már csak a kényszerzubbony kell és elmehetek idegbetegnek! Amikor már nem érzem, hogy forog velem a szoba, megpróbálok felállni. A falon több vérrel festett kereszt és "Nyugodj békében" felirat díszeleg. Hát ez nagyon bizarr... Lehet, hogy én gondolkodok sokat, de általában az ilyen szobákban az embereken kényszerzubbony van, ergo le van kötve a kezük. Akkor, hogy tudnak kereszteket rajzolni, meg írni a falra?! Eh... Hülye kérdés... Ennyi erővel azt is megkérdezhetném, miért nem normális semmi, erre se kapnék értelmes választ... Viszont, ha már kérdéseknél járunk... Hová tűnt az a fiú?!  Mikire gondolok. Hirtelen nyikorgást hallok és a hátam mögött lévő ajtó kinyílt. Óvatosan az ajtóhoz megyek és kikukucskálok. Nem szeretném, ha valaki, vagy valami megtámadna. Kétlem, hogy rentábilis lenne a dolog részemről. Valószínűleg utána tervezhetnék a temetésem... Egy emeleti szobában voltam ami egy nagyon sötét, terembe vezet. A terem, vagy szoba két oldalán lépcsőn lehet lemenni, egy alsóbb emeletre, ahol emberek mászkálnak és még több szoba van. Gondolom hasonló mint amiben én voltam. Talán valamelyikben megtalálom Mikit! Ott ahol most én állok, le lehet látni, és szerintem körbe is lehetne menni, de van ahol rácsokat látok és olyan szakasz is ahol leomlott ez a padló és nem hiszem, hogy át lehetne menni.

- Vissza! Menj vissza! Takarodj a közelemből! Áh! Huh... Ne nézz rám! Ne merj rám nézni! - Hallok egy ordibálást, és egy férfi rohan a rácsoknak a velem szemben lévő folyosóról.

Hát, igazából nincs velem szembe, mert számomra rézsutban van a folyosó, de mindegy... Tehát arra van esély, hogy találok valami kijáratot... Mindenek előtt inkább Mikit kéne megtalálnom, mert nem szándékozom itt hagyni, ha már egyszer eljött és látott valamit amit én nem... De szeretném tudni mi volt azon a felvételen amit az a pap mutatott neki! Alighogy lépek kettőt, ismét hangokat hallok, de ezúttal lentről. Ismét egy férfi, de ennek a hangja nem olyan mint a másiké. Valamivel nyugodtabb, de az ő hangjában is hallom a félelmet.

- Nem alszok többet. Egyedül. Hagyj egyedül.

Oké... Hát én eddig se aludtam, ha ez megnyugtat! A lépcső felé sietek. Mellette rácsok, amik elzárják az utat, így egyértelműen csak lefelé tudok menni. A rács túloldalán két ember sziluettjét látom, de nem vagyok benne biztos hogy tényleg ott vannak, vagy csak én képzelem őket oda. Mindegy... Nem akarom megtudni! Gyorsan lesietek a lépcsőn, el egy az oszlopot támasztó beteg, vagyis, ember mellett.

- A véremben vannak és ki karnak jutni... Érzem... - Húha... Valakinek komoly pszichés gondjai lehetnek az tuti!

Kissé nyomaszt, hogy itt mászkálnak ezek a fazonok, akiknek nincs valami bizalomgerjesztő külsejük. Egyenesen félelmetesek! Szerintem... Inkább fönn nézek körül. A lépcső közepén vissza nézek és azt veszem észre, hogy az egyik férfi meredten bámul rám.

- Úgy nézel ki mint aki szellemet látott!

Jó, szia! Gyorsan felszaladok a lépcsőn, mintha misem történt volna. Benézek egy olyasmi szobába mint az enyém és nem is tudom, hogy meglepetésemre, örömömre vagy bánatomra, találok ott egy embert. A sarokban áll, és az arcát takargatja. Csak nem... Fél?

- Azt mondta nem fog bántani téged! - Morogja miközben közelebb sétálok, hozzá. - Ezt mondta.

Én meg azt mondom, hogy lépek innen! Lassan hátrálni kezdek, és kimegyek a szobából. Épphogy megfordulok kiszökik belőlem egy kisebb sikítás, amikor neki ütközök valakinek. Jézusom, csak ne akarjon megölni!

- Medi? - Kérdi egy ismerős hang, mire felpillantok.

- Miki? - Nézek rá döbbenten. - Ah, de jó látni! Hol voltál?

- Odalenn... Esküszöm, hogy ezek nem normálisak! Az egyik a fejét veri a falba, de annyira, hogy a feje és a fal is véres, a többiek meg nem akarnak aludni, meg valami Billyről beszélnek és arról, hogy itt nem orvosok vannak... Jó, ez zavaros!

- Nekem mondod?! Itt mindenki úgy néz ki, mintha bőrdarabokból varrták volna össze! Várj, milyen Billy?!

- Nem tudom, de nagyon megijedtem az embertől aki mondta...

- Van valami ötlet, hogy merre menjünk?

- Egy van!

Miki lerángat a sok fura alak közé és be egy sötét szobába. Előveszem a zsebemből a zseblámpám, ami igaz, már csak alig világít, de több fénye van a semminél. A szoba falán egy nagyobb repedést pillantok meg.

- Csak utánad! - Mondja Miki.

- Remélem nem csak azért engedsz előre, hogy ha valaki meg akar ölni akkor engem öljön meg először... - Mormogom és átpréselődök a résen.

Egy sötét folyosó, nem igazán lehet se jobbra, de balra menni, sokkal inkább felfelé. Felállok egy dobozra, de amikor feljebb akarok ugrani, érdekes hangokat hallok.

- .... még! Csak tartsd! Még...

Jól van... Alighogy felmászok és magam elé pillantok, elkap a halálfélelem és egy nagyobb ordítás kíséretében hanyatt vágódok.

- Nem bánt!

- Honnan tudod?! - Kérdem idegesen.

- Mert az előbb én is megijedtem tőle...

Egy nagyot sóhajtok és felállok. Nem tetszik ez nekem akkor sem... Mögöttem van valami kis fény, de nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet oda menni. Mondjuk jobb mint maradni!

- Erre? - Kérdem, de a választ nem Mikitől kapom.

- Agh! A fenébe is! Mi a fasz baj van veled?! Senki nem hívott erre, te átkozott elmebeteg! Mi van? Ez beteg! Beteg vagy!

- Igen!

Elindulunk a fény irányába, de  puszta óvatosságból a fém, rácsos ajtót becsukjuk magunk mögött. Alig teszünk pár métert jobb oldalra nyílik egy folyosó, ami vissza vezet a szobákhoz, csak épp a túloldalra, ahová azt hittem nem tudunk jönni. Egy vérben fekvő biztonsági őr mellett sétálunk el, akit nemrég ölhettek meg. Egy fél pillanat erejéig arra gyanakodtam, hogy ő kiabált az előbb, de, ha ölték volna kétlem, hogy így tudott volna ordibálni. Odalenn még mindig ugyan az a halálhangulat uralkodott. Félelmetes az egész!

- Gyere! - Mondja Miki és azon a szakaszon ahol nem volt meg a padló, szorosan a falnak dőlt és azon a kis részen ami maradt elkezdett átmászni a túloldalra.

- Ezt te se gondolod komolyan ugye?! Én még szeretnék életben maradni! - Tiltakozom.

Nem gondolja komolyan, hogy én azon az életveszélyes kis vacakon végigsétálok ilyen magasan, vagy de? Most komolyan, ha leesek itt halok meg és, ha már idáig eljöttem nem most fogok meghalni! És őszintén szólva nem is így akarok! Kell lennie másik útnak!

- Inkább maradsz és megvárod amíg egy beteg megöl?

- Nincs más út?

- Kétlem, szóval gyere, ha élni szeretnél! - Mondja Miki aki ekkor már a túloldalon van.

Francba! Ha ezt túlélem, esküszöm mindent! Nagyot nyelek és óvatosan elkezdek végig csúszni. Hát, akrobata sem leszek! Összeszorítom a szemem és igyekszem semmiképpen se lenézni, bár lehet, hogy nem becsukott szemmel kéne végigsétálnom és akkor nem esnék le.

- Átértem már?! - Kérdem idegesen.

- Már rég, csak váram mikor nyitod ki a szemed!

Kinyitom a szemem és magam elé nézek. pluszban sétáltam így még majd' egy métert.

- Oh, nahát! Élek! Király! Soha nem csinálok ilyet még egyszer!

- Mondtam, hogy nem lesz baj!

De lehetett volna! A folyosó szerencsére ki van világítva. Lehet, hogy hülye kérdés, de nem itt volt az a két csávó?! Mert ha igen akkor nagyon nem tetszik nekem ez a hely. Ha nem akkor se, de mellékes... Amikor valaki nekiront a mellettünk lévő rácsnak, és ordibál, biztos vagyok benne, hogy itt volt az a két ember.

- Ti, ah, ne várjátok meg amíg befejezem! De én megmentettem néhányat nektek! Csak várj... Várj... - Mondja, de a vége már kicsit olyan pszichopatás.

- Szerintem mennünk kéne! - Mondja Miki.

- Támogatom!

Jobbra nyílik egy folyosó a végén zöldes fény, és valami felirat. Nem valami bizalomgerjesztő... A falfelirat mellett valami lift féleség díszeleg, bár nem biztos, hogy az. A felirat ismét csak valami vallásos dolog:"Isten mindig biztosít egy utat. Kövesd a vért!" Értem... Miért pont a vért?! Nem lehetne inkább hangyákat? Vagy pillangókat? Esetleg nyuszikat? Na? Szerintem sokkal jobb lenne.

- Kövessük a vért? - Kérdem.

- Van jobb ötleted?

- Nincs, de te kitudod nyitni az ajtót? - Mutatok a mellettünk lévő lift féleségre, ahová egy csukott üvegajtó nem enged be.

Miki kicsit közelebb áll, majd az ajtó kinyílik.

- Jó, szerencséd volt... - Morgok és besétálok.

Mikor mind a ketten benn vagyunk az ajtó mögöttünk hirtelen becsukódik, és előttünk nem nyílik, hanem egy másik, valamilyen fém ajtó csukódik ránk. Ahelyett, hogy jó lifthez méltóan elindulnánk fölfelé vagy lefelé, valami zöld színű, nem kellemes illatú gázt kapunk a nyakunkba. Mi a franc?! Hát, gázkamrában se akartam meghalni... Amúgy meg... Miért van egy elmegyógyintézetben ilyen?! Még akkor is, ha ez egy börtön. Már azt se értem, hogy ez minek ide...

1. Fejezet - 4. Rész

A szememet se bírom nyitva tartani, levegőt sem veszek, csak reménykedve állok. Egy rémálom vállt valóra abban a pillanatban amikor nem éreztem a talajt a talpam alatt, és vértől áztatott kezek szorították a nyakam. A lábammal kapálózni kezdek, igyekszem visszarúgni az öltöző ajtaját, a szemem kipattan és egyenesen a férfi dühtől és fájdalomtól teli szemeibe néztem. Pillanatok alatt lepergett előttem az életem minden másodperce és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy túlélem. Pár órának tűnő másodperc múlva a férfi elengedi a nyakam és én csak repülök. Mintha lassítva történne minden. Várom, hogy nekicsapódjak a falnak, de semmi. Igaz, pillanatok alatt történik, de sokkal többnek tűnik. Végül mégiscsak találkozik először a hátam aztán a fejem az ajtókerettel, majd a padlóval. Hirtelen elsötétül minden, és egyáltalán nem fáj semmi. Ennyi volt...

A levegő hűvös és nyirkos. Várjunk... Ha érzékelem a környezetem légkörét, akkor élek, nem? A fejem szörnyen sajog és nehezen tudom kinyitni a szemem. Erőt veszek magamon és kinyitom a szemeim, de valami éles, piros villogó fény elvakít, így alig látok valamit. 

- Medi... Tudom, hogy ébren vagy! Nyisd ki a szemed! - Miki hallhatólag fáradt.

- Várj! Ezt drámaian kell! - Nyekegem.

Próbálok olyan filmbe illően felkelni, de nagyon nem jön össze. Eltakarom a szemem én igyekszem megszokni a sötétet. Valami pince szerű helységben lehetünk, aminek a padlózatát ellepte a víz.

- Lábra tudsz állni?

- Igen, de mi történt? Azt hittem, meghaltam...

- Berúgtad a szekrény ajtaját, ami kicsit beragadt, a fickó hozzá vágott a falhoz, majd miután látta, hogy nem mozogsz, gondolom azt hitte, hogy nem élsz és kisétált, én pedig csak utána jöttem, ki és most a pincében vagyunk. Van itt pár dolog amit fel kell kapcsolni, hogy vissza jöjjön az áram, és eltűnhessünk innen!

- Akkor haladjunk! - Mondom és felugrok, de majdnem hátra esek.

- Minden oké?

- Ja, persze... Menjünk innen! Elegem van ebből a helyből!

Figyelmetlenségem határtalan, így amikor akarnék lépni, majdnem leesek a lépcsőről, mert nem vettem észre. 

- Tudod merre kell menni? - Kérdem.

- Igen, gyere! Vagyis... Adj egy lámpát és gyere! - Odaadom a lámpát és ezúttal megpróbálok nem leesni a lépcsőről.

Nagyon remélem tényleg tudja merre kell menni mert, ha nem itt bajok lesznek! A víz teljesen ellepi a lábfejem, hideg és... Nedves! Itt is szembe találkozunk egy a plafonról fellógatott hullával. Hm... Már egész megszoktam, hogy néhol emberekkel díszítik, a szobákat. Tulajdonképpen egész dizájnos. Lehet, hogy én is beújítok egy ilyet a szobámba! Csak... Nem igazi hullával...

- Nem akarod megölelni? - Kérdi Miki.

- Én?! Minek?! Hozzá nem nyúlok! - Ellenkezem. 

- Pedig nem ártana... Még mindig vaníliás vagy... Talán ha hulla szagod van, nem vesznek észre az olyanok mint az az ember...

Fintorogva nézek a plafonról lógó emberre. Ha ettől nem fogom elhányni magam, akkor semmitől! Lassan odasétálok hozzá és megölelem. Nem bírom sokáig ölelgetni, olyan rettenetes hulla szaga van.

- Az életben még egyszer nem akarok megölelni egyetlen halottat se! - Mondom és letörlöm magamról a rám ragadt vért.

Ezt követően Miki berángat egy szobába, ahol ugyancsak nagyon sötét van, de a lámpa fénye nagyjából megvilágítja a szobát. Vannak öltözőszekrények, itt is.

- Gyere! Még kell keresni egy gázpumpát és egy főmegszakítót!

Imádom, hogy amíg én csak bambulok egy szobába és szétnézek, addig Miki, konkrétan megcsinál mindent! Már az ajtóban állunk amikor lépteket hallok.

- Állj! - Mondom és vissza rántom. - Te is hallod ezt?

- Mit?

Óvatosan kikukucskálunk az ajtón, és szerencsétlenségünkre, rajtunk kívül van még itt valaki. Az ajtót gyorsan becsapjuk és ismét egy öltözőszekrénybe bújunk. Érzem, hogy a pulzusom emelkedik és egyre gyorsabban veszem a levegőt.

- A mennybe távozott! - Hallom ingerült hangját.

De ez nem ugyan az, mint az előbb... Ez más... Kimászunk a szekrényből és felkapcsoljuk a lámpát ami merülőfélben van. Az ajtó be van törve. Nem vártam mást... Halk léptekkel az ajtóhoz sétálunk és akkor meglátjuk azt a bizonyos valakit aki az előbb betörte az ajtót. Magas, valószínűleg férfi, és valami bot volt a kezében. Hát... Nem tűnik barátságosnak.

Levegőért kapkodva ülünk egy asztal mögött. Mikor kerestünk egy kiutat észrevett az a csávó és egy sötét szobába menekültünk, egy asztal mögé, reménykedve, hogy nem vesz észre. Az elmúlt 17 évem alatt nem próbáltak ennyien megölni, mint az elmúlt pár órában! Azon már nem aggódom, hogy valami édes illatra felfigyel, ugyanis megöleltem a hullát és négykézláb másztam keresztül egy a jó isten se tudja milyen szobán ahol állt a víz. Hirtelen egy hatalmas ütés hallatszik és az ajtó betörik.

- Markó, Markó... - Morogja. -  A mennybe távozott!

Mi a frász?! Ezek tuti valami vallásos elmebajosok! A férfi hála istennek nem vesz észre minket ezért kisétál. Négykézlábra ereszkedve mászunk ki a sötét szobából.

- Szerinted elment? - Kérdem.

- Nem tudom... Talán!

Előveszem a lámpát és elkezdek világítani. Sehol senki. Felállok és elindulok abba az irányba amerről jöttünk. Alig világít. Nem hiszem, hogy jót tett neki a víz.

- Van nálad valami elem? - Kérdem.

- Nincs, de ha látok valahol szólok... - Felel Miki.

Gőzöm sincs, hogy merre tartunk, de bejutottunk egy szobába. A szoba egy konyhára emlékeztet, de nem hinném, hogy valamikor is az lett volna. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, köze sincs a szobának a konyhához, sőt... Ez inkább valami... Nem tudom milyen szoba, de nagyon olyan!

- Szerinted, ha felhúzom ezt a kart, visszajön az áram? - Kérdi Miki.

- Próba avokádó! Hajrá! - Felelek.

A kart hiába sikerült feltolni, a fény nem jött vissza... Fenébe!

- Elfelejtettünk valamit?

- Azt hiszem... Ahol felkeltem ott villogott az a piros lámpa, ott nem kell valamit felkapcsolni? - Kérdem.

- Lehet, hogy kéne...

Elindulunk kifelé a szobából. Végig igyekszem a fal mellett maradni, mert a lámpa nem sokat segít, hisz alig világít. Amikor egy másik folyosóhoz érünk elindulunk arra, halkan.

- Hé! Mi a pokol ez?! - Hallunk egy ideges hangot és gondolkodás nélkül elfutunk az ajtó előtt.

Gőzöm sincs merre rohanok, de amikor meglátok egy ajtót és vele szembe egy emelvényt arra felrohanok és megnyomok egy gombot, aminek az lesz az eredménye, hogy az áram visszatér. 

- Erre! - Mondja Miki és átrángat pár szobán.

Egy vékony résen keresztül, át egy ajtón, fel a lépcsőn és vissza kerültünk a földszintre.

- Mi a fasz volt ez?! - Kérdem idegesen. - Menjünk innen mielőtt utánunk jön!

- Nyugodj már le a picsába! Nem jön utánunk!

- Jól van, de akkor is menjünk innen! Sikerült kinyitnod az ajtót? - Kérdem.

- Nem, még nem...

- Akkor vissza kéne oda menni? - Kérdem kissé kétségbeesetten.

- Van más választásunk?

Egy nagyot sóhajtok és elindulunk a biztonsági szoba felé. Félve sétálok végig a folyosón, remélem ezúttal nincs itt senki. Miki elkezd nyomkodni valamit a gépen én meg idegesen állok mellette.

- Kérlek igyekezz! - Mondom idegesen.

- Igyekszem!

Mikor kezdek megnyugodni, hogy minden rendben lesz, valaki hátulról megragad és elkezdi a nyakamat szorítani az alkarjával.

- Miki! - Préselem ki magamból társam nevét, de sokra nem megyek vele.

- Egy pillanat!

Hirtelen valami szúrást érzek a nyakamon én összeesek. Tudtomnál vagyok és hallok is mindent, de teljesen megbénultam. Nem látom mit csinál Mikivel, mivel a fejem pont az ellenkező irányba néz, viszont hangokat még, igaz tompán, de hallok.

- Sajnálom gyerekek! Nem akartam ezt tenni veletek! De még nem távozhattok! Még nem! Még sok dolog van aminek a szemtanúja kell, hogy legyetek! Látni fogod? Látod? Az urunk, a Walrider, megmutatja az igazságot, a hitetleneknek! Az egyetlen kiút innen az igazság! Fogadd el az evangéliumot és az összes ajtó kinyílik előtted! - A férfi tisztán és érthetően beszélt, de a végét alig hallottam.

Vajon mit mutathatott Mikinek? És miért nem mehetünk még el? Milyen evangélium? Milyen uruk van nekik? Tényleg valami vallásos szentfazekak lakják ezt a helyet. Igazság? Itt az egyetlen igaz dolog én vagyok és Miki! És milyen ajtók? Gondolom képletesen értette, de akkor is... Ha elfogadom a vallásukat haza mehetek? Mert ha igen akkor beállok én is a Walriderista vallásba! Felvétve, ha ez a neve... Jó, mindegy mi a neve a vallásuknak, az se érdekel miben hisznek, csak éljem túl! Egyre fáradtabb vagyok a gondolatokhoz is. Nem tudom milyen mérget kaptam, de egy biztos...

--- VÉGE AZ ELSŐ FEJEZETNEK ---

1. Fejezet - 3. Rész

A padlón fejetlen hulla, a könyves szekrények nagyrésze felborítva. Előveszem a zseblámpám, hogy jobban szét tudjak nézni. A padlón könyvek mindenfelé, és vér. A szagot már egészen megszoktam, de jobban örülnék, ha mondjuk új-könyv-illat terjengene a levegőben és nem a rohadó hullák szaga. Hát, könyvtárat se szerettem volna így látni, sose! A plafonról fejjel lefelé lógó hulla látványától egy pillanatra megtorpanok. Nagyot nyelek. Basszus! Ez az egész rosszabb mint egy horrorfilm!

- Medi! Jössz már?

- Mi a fasz baja van itt valakinek? - Kérdem undorral az arcomon és tovább sétálok.

Ezeken kívül még egy felkötött ember mellett szándékozunk elmenni. Tök nyugodtan sétálok felé, már amennyire egy ember nyugodt lehet ilyen helyzetben, azonban kiderül, hogy ő mégsem halt meg. Hirtelen felém nyúl én meg hátra ugrok.

- Megölt minket! - Nyöszörgi kínkeservesen.

- Dehogy ölt meg! - Mondja Miki, de nekem semmi kedvem tovább a könyvtárban maradni, szóval kirángatom.

Nagyon szerettem volna kimenni, de amint kinyitottam az ajtót megállt bennem az ütő. Egy férfit láttam elsétálni velünk szemben, de szerencsére nem látott meg, csak bement egy másik szobába. Halkan odaosontunk az ajtóhoz ahová az a valaki bement, teli reményekkel, hogy nem akar minket megölni.

- Valaki itt nagyon durván gyilkol!

- Addig jó amíg nem minket! - Mondom és megpróbálom kinyitni az ajtót ami zárva. -  Merre?

- Ez egy jó kérdés! Mondjuk erre! - Felel Miki és elindul az ajtótól jobbra, tehát nem a könyvtár felé.

Ismét könyves szekrények egymás hegyén-hátán, de talán át tudunk préselődni azon a kis résen ami van. Igyekszem minél gyorsabban átmenni a könyves szekrények túloldalára, amikor egy ijesztő hangot hallok és amikor megfordulok olyan látványban van részem amit az ellenségemnek se kívánnék. Egy majd 2 méteres emberszerű élőlény, vérrel borítva, az arca teljesen torz és épp Miki nyakát szorongatja. Hirtelen hátra lendíti a kezét és az üvegen keresztül kiakarja vágni Mikit a földszintre. Nem tudom mi késztetett arra, hogy én utána nyúljak, mikor tudtam, hogy vagy mind a ketten leesünk, vagy ő leesik, velem meg ki tudja mit csinál ez az embernek nevezett élőlény. A padló hihetetlen gyorsasággal közeledik, majd elsötétül minden.

- Kik vagytok ti? - Hallom egy idősebb férfi hangját, de még nincs elég erőm kinyitni a szemem. - Oh, értem! Istenem, könyörülj rajtam! Te küldtél engem apostolnak! Óvd gyermekeim! Van egy küldetésük! 
Tessék? Ki a frász volt ez?!

- Medi! Jól vagy?

- Nem... Nagyjából egy emeletnyit zuhantam, bevertem a fejem, fáj a hátam és valami vénember hangját hallottam, aki azt pampogta, hogy küldetésünk van és most már nagyon szeretnék hazamenni! - Nyávogom és nagy nehezen felülök.

- Még mindig maradni akarsz? - Kérdi Miki és segít felállni.

A földön biztonsági őrök vérbe fagyva, üvegszilánkok és véres lábnyomok. A legtöbb halott fej nélkül fekszik, teljesen abnormális pózban. Az egyik irányban egy lift, a másikban pedig a kijárat. A lift felé pillantok. "Hirdesse az evangéliumot!" Virít a felirat az ablakok alatt, a burkolaton. Kezdem azt érezni, hogy nem is egy diliházban vagyok, hanem egy nagyon beteg vallást ápoló egyének templomában.

- Nem! Menjünk innen! - Mondom és elindulok kifelé.

Amikor meglátom, hogy az ajtót nem lehet csak úgy kinyitni, ugyanis az ajtó nem kulccsal nyitható, hanem valószínűleg valami kóddal. Ergo találni kell egy szobát ahonnan ez irányítva van.

- Nem értem... Egy teljesen avítt épület, de a biztonsági berendezés az úgy működik, mintha az elmúlt években készült volna...

- Elvileg akkor kell lennie valami központi cuccosnak... Gondolom erre... - Mondja Miki és azzal a lendülettel, ahogy elindul az adminisztrációs pult irányába, rálépett egy a földön fekvő biztonsági őrre. - Ugye meghalt?!

- Jó régen...

Amíg Miki megnézte az ott lévő gépeket én kicsit jobban szemügyre vettem a hullákat. Nem, nem képzelem magam halottkémnek, csak szimplán érdekel, hogy mostanában ölték meg őket, vagy sem. A vér szinte teljesen rászáradt a padlóra. Valószínűleg régebb óta fekszik itt. Lehet, hogy egy hete, de az is lehet, hogy 5-6 órája. Nem tudom, nem értek hozzá, de azért jó tudni, hogy nem 20 perce ölték meg...

- Itt nincs semmi, csak egy olyan papír amit odafenn is találtál. - Mondja, mire odasétálok és elkérem tőle a papírt.

Alighogy belekezdek abbahagyom és a mellettem lévő székben ülő, holt biztonsági őrre nézek.

- Neked is fura? - Kérdem, mire bólint. Mármint... Nem a hulla.

Érdekes... Az elejét el se olvasom. Csak az épület neve, házszám s a többi. A dokumentum nem volt túl érdekes, egy afféle lefoglalási parancs. Én ezt mégannyira se értem, mint az előzőt.

- Na jó... Nem lettem okosabb... Menjünk innen! Kezd nagyon idegesíteni ez a hulla!

A papírt zsebre vágom. Ha most nem, majd később megpróbálom rendesen értelmezni és ki tudja mikor jöhet jól.

- Miért van mindenhol vér?

- Nem tudom, de nyugtasson a gondolat, hogy nem friss! - Felelek és sikeresen belelépek az ajtó előtt lévő vértócsába ami még igencsak friss volt.

Egy kisebb raktár helységben vagyunk. Pontosabban az A111-es teremben... Szobában... Helységben. Kisétálok egy folyosóra. Az egyik irányban egy zárt ajtó, felette 'EXIT' felirat, a másik irányban pedig egy végeláthatatlan folyosó és azon egy ember kerekesszékben.

- Medi! Kell papír? - Kiabál ki Miki.

- Milyen papír?! - Kérdem, mire leesik mire gondol. - Kell!

Ez már ránézésre érthetőbbnek tűnik mint másik. Hm... Ismét egy orvosi papír.

"Kezelési állapot:

Morfogenezis aktivitás tetőzött, nagyjából 2000 ppm. Veszélyes folytatni a hormonkezelés 3. szakaszát!

Diagnózis:

Spirotermia közepes hörgőelváltozást mutat. MRI-vizsgálatok összhangban vannak, a beteg jeleneteket álmodik."

Klassz! Megtudtam, hogy gőzöm sincs, hogy mi a fene folyik itt, de ha nem jutok ki innen, a lehető leghamarabb önszántamból ugrok ki innen!

- Na? Van valami érdekes?

- Vágod mi az a morfogenezis? - Kérdem miközben elteszem a papírt.

- Ő... Nem...

- Akkor, nem, nincs semmi érdekes!Ez lehet az előző orvosi dokumentum előzménye? Ha igen, akkor annak ellenére, hogy veszélyesnek látták a hormonkezelés folytatását miért folytatták? Érdekes... Lassan közelebb sétálunk a tolószékes emberhez, nagy reményekkel abban, hogy már nincs köztünk.

- Nyomasztó! - Szólal meg Miki - És az még él!

A fejem a környékünkön lévő egyetlen ember felé kapom, aki még igencsak mozog.

- Ne dobjuk meg WC-papírral? - Kérdi és az asztalon lévő tekercsre mutat.

- Szerintem nem kell... Nem hinném, hogy onnan túl sokat árthat, csak gyorsan menjünk el mellette! - Felelek és a lehető leggyorsabban elszaladok.

A115. Csak állok az ajtó mellett, nem merek bemenni.

- Mész? - Kérdem.

- Persze, hogy megint engem öljenek meg előbb?

Ismét benézek az ajtón. Egy férfi a dohányzó asztalon ülve bámulja a TV-t amin épp nem megy semmi, egy másik pedig egy fotelből, de nem úgy tűnik mintha veszélyesek lennének. Nagyot nyelek és belépek a szobába.

- Hahó! - Kínos vigyorral intek először nekik, utána Mikinek, hogy jöjjön. - Szerinted ezek most nem látnak?

- Nem tudom, de egész normálisan néznek ki! Legalábbis ez! - Mondja és a dohányzó asztalon ülő egyénre mutat. - A másik kettő már kevésbé!

Csak most látom, hogy a szobában rajtunk kívül hárman tartózkodnak. A harmadik egy kanapén ül, arca, szó szerint nincsen, és úgy gubbaszt ott mint egy 16 éves tini akinek összetörték a szívét. A másik a fotelben úgy néz ki mint akit egy felrobbanó épületből menekült ki és az arcát teljes egészében sebek torzítják. A szoba másik végén van egy ajtó, ami bár be van deszkázva, van alul egy kis hely és ott át tudunk mászni.

- Öh... Nézd meg, hogy ki lehet-e ott menni én meg addig benézek ide! - Mondom és nagyon reménykedek benne, hogy nincs egy elmebeteg sem a szobában.

Hű... Itt tarthatták régen  megbeszéléseket! Vagyis, csak gondolom... Az asztalok kör alakba vannak rendezve, a szoba sarkában valami világít és megvilágít egy hullát. Igyekszek minél gyorsabb lenni, odasietek a halott emberhez. Semmi különös... Bár... Várjunk! Valami kártya cucc lóg rajta. Óvatosan felé nyúlok, hátha még él, csak alszik. Hirtelen hideg ujjakat érzek a nyakamon és felordítok.

- Nem volt vicces! Megijedtem... - Mondom amikor látom, hogy Miki poénkodott.

- Szerintem az volt! Találtál valamit?

- Valami kártya... Ötletem sincs mire jó, vagy, hogy egyáltalán jó-e valamire, de ilyen is van!

- Hm... Mágneskártya... Enélkül nehéz lenne bejutni a biztonsági szobába!

- Tuti nem érdekeljük? - Kérdi Miki mire vállat vonok.

Ha eddig nem volt ereje felkelni és utánunk jönni most sincs. Remélem... Sajnos elkiabáltam magam ugyanis aminkor el akartam menni mellette, szó szerint rám vetette magát, miközben ordibált valamit. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem, de nem tudta elkerülni a figyelmem az arca. Mintha az egész bőrrel lett volna bevonva. Nem is tudom pontosan mi történt, de hirtelen lerepült rólam a faszi és összekuporodott a fal mellett.

- Jól vagy? - Kérdi Miki és a kezét nyújtja.

- Voltam már jobban is... - Felelek és felállok.

Amilyen gyorsan csak tudjuk az A111-es szobán keresztül visszamegyünk az adminisztrációs pulthoz, ahol még mindig minden változatlan. Egész kellemes itt, de az a baj, hogy nem maradhatunk itt... Jó, ez mondjuk nem baj, de... Hol van az a biztonsági cucc?! Elsétálunk a lifthez, mellette két oldalt lépcsők. Az egyik oldalon lefelé a másikon felfelé visznek. 

- Arra!

- Honnan tudod?

- Ki van írva... - Mutat a falon lévő táblácskákra.

A szoba kicsempézve, a sarokban egy biztonsági őr, a falakon vér, sok sok számítógép, és egy öltözőszekrény. Hm... Ha másra nem legalább elbújni jó. "Hazudnak!" A felirat ezúttal is vérrel van írva.

- Ki tudod nyitni a kijáratot? - Kérdem Mikit, aki ekkorra már valamit csinált a géppel. - Jó, nem szóltam.

Amíg a gép tölt én a biztonsági felvételeket nézem. Az egyik felvételen valami pap van. Olyan ismerős... Várjunk pap?! Mi a frász?! Ez már betegebb mint anyám! Mit keres itt egy pap?! És miért olyan ismerős? És miért van olyan érzésem, hogy ha nem tűnünk el innen gyorsan meghalunk?

- Hallod... Ez mit csinál? - Kérdem Mikit, s a képernyőre mutatok.

- Ne, lekapcsolja a... - Kezd bele, de már nem tudja befejezni. Az áram elment.

Nem kellett sok idő és ismét világos lett a szobában. Gondolom valami... Nem tudom micsoda, de tuti, hogy van valami tartalék cucc ami miatt most nem a semmit látom. Jó, lényegtelen miért, de van valami kis fény! Van egy jó nagy ablak amin keresztül kilátni a folyosóra. Egy hatalmas árnyékot látok ami egyre nagyobb lesz, tehát valaki közeledik. Basszus!

- Ötlet?

- Gyere! - Mondom és berángatom az öltöző szekrénybe.

- Maradj csendben, érted?!

- Mi ütött beléd?? - Kérdi értetlen.

- Semmi, csak kuss!

A szekrény ajtaján vékony rések vannak amin csak éppen hogy kilátok. Nem is kell sok idő hatalmas dörömbölést hallunk és a vasajtó betörik, majd belép rajta az a személy aki lehajított minket az első emeletről.

- Itt vagy, nem? Kismalac! Én mindent megtalálok, lotyó! - Mondja idegesen és az öltözőszekrényhez sétál, majd elkezdi azt szaglászni.

Én rémülten pislogok Mikire és nagyot nyelek. Délután mielőtt elindultunk volna szétnézni a városba befújtam magam vanília illatú parfümmel és még most is lehet rajtam érezni.

- Baj van! - Tátogok rémülten.

Miki először nem érti aztán látom rajta, hogy érzi a vaníliát. Kicsit nyugtat a gondolat, hogy ilyen közel kell hozzám állni, hogy érezhető legyen, ugyanakkor még mindig rettenetesen félek, hogy mi lesz, ha megérzi. Nem halhatok meg ilyen fiatalon, ennyi kérdéssel! Ki ez a fickó? Miért olyan amilyen? Mik ezek a dokumentumok? Honnan ismerős az a pap? Miért szorongatom Miki kezét? Már csak reménykedni tudok, hogy rossz az orra és nem érzi a vaníliát.