2. Fejezet - 3. Rész

Valami puhára estünk. Iszonyatosan büdös, de legalább puha. Miután nagy nehezen sikerült felülnöm látom, hogy az a bizonyos büdös puha valami, egy nagy rakás rohadófélben lévő hulla. Ötletem sincs, hová kerültünk. Egy ideig, egy leszakadt lámpa világított, de nem adott annyi fényt, hogy pontosan meg tudjam mondani merre vagyunk.

- Miki... Merre vagy? - Kérdem épphogy hallhatóan.

- Itt!

- Hol itt?

- Ahonnan felálltál!

Au...

- Bocsi, legközelebb jobban, figyelek, hogy hová essek! - Mondom vigyorogva.

Segítek Mikinek felállni és elindulunk... Valamerre. Előveszem a telefonomat és inkább azzal világítok. Még mindig ne tudom merre megyünk, de alig egy percen belül belebotlunk egy asztalba, ami mögött lépcső van. Alighogy átmászunk az asztalon lépteket hallunk és mind a ketten megállunk.

- Rendben... - Hallatszik egy férfihang.

- Oh baszd meg! - Lekapcsolom a telefonom és visszamászok az asztal túloldalára.

- Merre? - Kérdi Miki.

Honnan tudjam?! Valamerre amerre lehet menni!

- Passz!

Gyors, halk léptekkel keresünk egy helyet, ahol el lehet bújni. Hála Istennek találunk egy nyitott ajtót, ami egy gumiszobába vezet és bemászunk az ott lévő ágy alá. Nagyon remélem, hogy nem fog idelenn keresgélni!

- Valami terv? - Kérdem.

- Hívjuk fel a 112-t és várjuk meg amíg ideérnek.

- Hogyne! Legjobb ötlet! És mit mondjak? Jó estét! Itt vagyok egy haverommal egy elhagyatott elmegyógyintézet kellős közepén, pontosan nem tudom hol, de itt egy pasi akinek minden vágya kitépni a beleinket, úgy hogy lenyúl a torkunkon! Örülnénk, ha valamiféle segítséget küldenének mielőtt mind a ketten meghalunk! Jobb ötlet? - Kérdem kissé gúnyosan.

Miki már épp vette a levegőt, amikor besétált a szobába férfi. Nagyot nyelek. Ha ez most megtalál minket, akkor... Akkor fogalmam sincs mit csinál velünk, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz szép vége. Nem szeretnék a közeljövőben kibelezve lógni egy elmegyógyintézet plafonjáról. Alighogy kiment a szobából, Miki előmászott az ágy alól és én is kimásztam.

- Add a telefonod - Mondja.

Óvatosan kinéz az ajtón. A férfi a szoba másik vége felé tart. Mármint a tőlünk távolabbi felébe a szobának.

- Gyere! - Suttogta és kiosont a szobából én pedig mentem utána.

Amilyen gyorsan és halkan csak tudtunk felsiettünk a lépcsőn és jobbra fordultunk. Jobb oldalunkon fém korlát, bal oldalon pedig gumiszobák. Ismét csak eldöntött ágyakon kell átmászni ahhoz, hogy előrébb jussunk. Néha úgy elgondolkodok, hogy mégis hogyan kerültek ide ezek a vacakok.

- Te is hallod? - Kérdem.

- Mit?

- Ezt a morgást

Miki előveszi a telefont és amikor oldalra nézünk elég kellemetlen meglepetés fogad, egy nagy fémrácsos ajtó túloldaláról.

- Hello! - Köszön Miki a férfinek, aki ekkor elkezdte verni az ajtót. - Juj baszd meg ez át fogja törni.

Elrohanunk a másik irányba, ahol már rendes padló volt, nem fém akármi és az első folyosón befordulunk, majd átpréseljük magunkat pár szekrény között.

- Oké, merre tovább? - Kérdem, kissé rémülten.

Kezdem megszokni, hogy minden második sarkon meg akarnak ölni, a baj már csak azzal van, hogy kezdek nagyon fáradni is.

Egy nagy világos börtönbe értünk. Majdnem minden cellában voltak őrültebbnél őrültebbnek tűnő alakok, a terem közepén pedig egy látszólag frissen lefejezett hulla. Milyen aranyos...

- Segíteni akarok... - Morogja valaki a fülembe és amikor felé fordulok egy kényszerzubbonyos, kopasz férfi, bekötött szemmel.

Nem tudtam elfojtani egy hatalmas sikítást, de ennek ellenére, a férfi meg se mozdult. Egy pillanatra azt hittem össze esek, a szívem a torkomban dobogott, és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Lassan arrébb lépkedtem, de követett.

- Miki ez követ! - Kiabálok, de sehol sem látom Mikit. - Hol a picsában vagy?!

- Itt! - Felel egy... Gumimatrac és pár ágy tetejéről. - Amíg te sikítoztál rájöttem, hogy ez az egyetlen út.

Aha... Köszi... Én itt épp szívinfarktust kapok, mert valami idióta zaklat, te meg közben el kószafaszálsz mindenfelé. Jó, ezt megjegyeztem!

- Nővér! Nővér! Segítség kéne, a takarításhoz! Nővér! - Kiabál egy rab, a velünk szemben lévő cellából.

Van egy olyan érzésem, hogy ez nem csak takarítani szeretne...

- Te jobbra én balra, oké? - Kérdem

- Oké!
Nagyot nyelek és elindulok a nem sok jót ígérő sötét felé. Alig teszek pár lépést ordítást hallok, majd egy embert aki nem messze tőlem átesik a korláton, egy emelettel lejjebb.

- Minden rendben? - Kérdem.

- Megvagyok!

Ha ő mondja... Viszont, ha később zombivá változik, mert valami megharapta én megnyúzom. Jézus, miket beszélek, ez nem valami idióta videójáték, vagy gagyi horrorfilm. alig teszek pár lépést, hangokat hallok a mellettem lévő cellából.

- Gyerünk.... Mhhh... Gyerünk... Igen... Ez az...

Gyorsan előkapom a lámpám és a cella felé világítok, amiben nem várt látvány fogad.

- Mi a...? - Pár másodpercig csak meredek magam elé, majd felfogom mit is látok. - MI A JÓ ISTEN BAJOD VAN NEKED EMBER?!

Én életemben nem akartam ilyet látni, és most, hogy részem volt benne... FÚJ!

- Minden rendben Medi? - Kérdi Miki, aki nem tudom mikor termett ott mellettem, de én még mindig csak meredek magam elé, bár már, nem világítok a cellába.

Némán odaadom neki a lámpát, és a cella felé mutatok. Kis fáziskésés után, Mikinek is leesik mit lát.

- Jézusom papi... Értem én, de miért itt kell játszani a f...

- Ki ne mond! - Fogom be a száját. - Csak menjünk innen és csináljunk úgy, mintha ezt nem is láttuk volna...

Vissza veszem a lámpát és elindulunk a másik irányba.

- Remélem megy a helyből távolugrás...

- Valamennyire... Miért?

Alighogy felteszem a kérdést, meg is kapom a választ. Ismét egy vékony kis vacakon kéne végigmenni, csak ennek a végén át kéne ugrani a folyosó folytatásához. Hát... Próba szerencse!

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem! NEM! N.E.M. Ha még egyszer olyan ötletem támad, hogy egy "elhagyatott" elmegyógyintézetbe megyek, hogy tudjak egy jó cikket írni, valaki üssön fejbe egy péklapáttal!

- Hahó! Medó! - Hadonászik előttem Miki.

- Én soha az életbe nem fogok kimozdulni a szobámból...

- Jól vagy? - Kérdi.

- Nem, képzeld nem! Nagyjából 3 perce egy barom állat, meg akart fojtani, majdnem leestem miatta, egy beteg fickó nemrég hozzá vágott egy ajtóhoz, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, hisztis vagyok, minden meg akar ölni és itt állunk egy hatalmas vértócsában, a falra meg vérrel rajzolt szimbólum, ami gőzöm sincs mit jelent, és 'Walrider' felirat, amit dettó nem tudok hova tenni! Ilyen helyzetben szerinted jól vagyok?! - A monológ végére, már-már kiabálok, de veszek egy nagy levegőt és megpróbálok megnyugodni, majd nyugodtabban folytatom. - Csak... Menjünk innen...

Átrongyolok egy másik helységbe, ami hót üres. Se vér, se felirat csak pár oszlop és egy lyuk a padlón.

- Szerinted arra kéne...? - Kérdem.

- Más út nincs - Felel. - Nos, hölgyeké az elsőbbség.

- Ch... Remélem valami visszarángat és felfal... - Vetem oda flegmán, és bemászok a lyukba.

A föld nyirkos és piszkos. Wow... Ez volt ám a világmegváltó gondolat! A föld piszkos! Esküszöm, ha élve kijutok innen, írok egy cikket a suliújságba arról, hogy a föld koszos. Szerintem Pulitzer-díjat fogok érte kapni...

- Egyben vagy még? - Kiabál utánam Miki.

- Igen, de mondjuk jöhetnél!

Alig mászok előre hirtelen elfogy a kezem alól a talaj. Egy gyors sikításra sincs időm, olyan hamar földet érek.

- Au... - Nyögöm. - Mi a...?

- Mi volt ez a zaj? Minden oké? - Kiabál Miki, majd hirtelen rám esik.

- Ismétlem... AU!!

- Bocsi!

Miután Miki lemászott rólam és éreztem, hogy kapok levegőt és nem tört el a gerincem, nagy nehezen felálltam.

- Szerinted erre? - Kérdi.

- Más út nincs... - Felelek és a mellettünk lévő résen átmászok.

Egy csatorna. Egy nagy csatorna. Egy bíííp nagy csatorna.

- Nem elszökni akarunk amúgy? - Kérdi. - Mondjuk az is lehet, hogy ezt egy ember ásta...

- Erre!

- Honnan tudod?

- Nem tudom, csak gyere!

Kezdem úgy érezni magam, mint egy patkány a labirintusban. Annyira szeretnék már kijutni! Igaz, már nem érdekel, ha ettől mocskosabb leszek, mert szerintem büdösebb és koszosabb nem lehetek, de most olyan jó lenne ezt a sok mocskot lemosnom magamról! Olyan szagom van mint egy hullának... Mondjuk lehet, hogy ez inkább a csatorna szaga nem az enyém. Egyre jobban kezdem elveszteni a reményt... Mi van, ha sose jutunk ki? Ha itt fogunk bolyongani... Hetekig! Vagy amíg éhen nem halunk! Mi van, ha a következő kanyarnál megölnek?! Talán túl reagálom a dolgokat... Talán nem lesz semmi baj... Talán...

--- VÉGE A MÁSODIK FEJEZETNEK ---